2024. july 4., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Amikor a világjárvány Romániát is elérte, és egyik napról a másikra kötelezővé tették a maszkviselést, valószínűleg sokunknak eszébe jutott az is, hogy most miként fogjuk felismerni egymást, ha nagy ritkán kimegyünk az utcára. Hiszen az olcsó krimik kedvenc feladványa, hogy a maszkot viselő bankrablókat lehet-e valami módon azonosítani. Nos, utólag mindannyian tapasztalhattuk, hogy igazság szerint nem lehet a maszk mögé elbújni, és szemvillanásunk, fejtartásunk, járásunk, alakunk úgyis elárul minket. Hiába viselünk derűsen égszínkék, ártatlanul fehér vagy éppenséggel csillagtalan éjszakákra emlékeztető fekete álarcot, mert akik ismernek, úgyis tudni fogják, milyenek vagyunk. Kákonyi Csilla festményeit újra meg újra végignézve, hol egyiknél, hol másiknál hosszan elidőzve, mindig az a különös érzésem támad, hogy ez a biztos szemű, biztos kezű művész ismeri az igazi arcunkat, ismeri az erdélyi embert, az erdélyi tájat, és pontosan tudja, milyen a valóságban Erdély.
Miért, kérdezhetné valaki, vajon mi nem ismerjük egymást, nem ismerjük a várost vagy a vidéket, ahol élünk? Igen is, nem is. Mert Dsida Jenő például, de még Áprily Lajos is csupa szorongás, csupa balsejtelem, ha figyelmesen olvassuk őket, és festőink is, a nagybányaiaktól Nagy Istvánig vagy Nagy Imréig szintén felzaklató őszinteséggel mutatják meg Erdély színeit és formáit, de valljuk be, az irodalomban és a képzőművészetben is elég sokszor égszínkék maszk van ezen a meggyötört, ráncos arcon, amelyet úgy hívunk: Transylvania, vagyis Erdőn Túli Ország. A múltról sokaknak csak az idill jut eszébe, ami talán sohasem létezett igazán, ezt az idillt keresik nálunk azok is, akik máshonnan jönnek ide megmerítkezni a régvolt balladák hangulatában. De legyünk őszinték, mi magunk is szívesen kínáljuk ezt az idilli Erdélyt, mint valami kelendő árut, szépen díszített cserépkancsót vagy cserépfazekat, amelyek jól mutatnak a polcon, csak éppen kifolyik belőlük a víz, ha használni is akarnánk őket. Pedig nem idilli világ ez, a zúgó fenyvesek vagy szédítő sziklameredélyek, hegyek-völgyek és dimbek-dombok között sokféle veszedelem leselkedik ránk, és nem az erdők mélyén elszaporodó fenevadakról beszélek, hanem a társadalmi veszélyekről, a fogyásról, önfeladásról, kitelepülésről, beolvadásról. Kákonyi Csilla sok képének címe is ezt az aggodalmat sugallja, olykor biblikus utalásokkal: Távozó, Úton, Örök viadal, A kígyó jelenése, Júdások kora, Menekülés, Atlantisz üzen.
Maszk nélkül kellene szeretnünk ezt a földet. Az idill rózsaszínje nélkül. Azért is becsülöm sokra Kákonyi Csilla művészetét, mert az igazi Erdélyt, nyelvek, kultúrák különös konglomerátumát örökíti meg kompromisszumok nélkül, könyörtelen őszinteséggel, de szeretettel mégis. Őszinteség és szeretet. Összefér-e ez a kettő? Igen, ezek a festmények, egy maradandóságra érdemes életmű itt kiállított vagy a most bemutatott albumba beválogatott darabjai éppen azt bizonyítják, hogy az igazi szeretet képessé tesz minket arra, hogy fedjük fel a valóságot a maga teljes drámaiságában. Mert hát vannak maszkok, amelyek megvédenek minket a fertőzéstől, és vannak álarcok, amelyek éppen ellenkezőleg, megakadályoznak abban, hogy az idill mögött meglássuk a betegséget, a sok-sok fájdalmat, de talán a reményt is.
A művészet ott kezdődik, ahol az idill végződik. Kákonyi Csilla nem lágyítja, nem oldja fel az ellentéteket, hanem a maguk groteszk mivoltában mutatja meg az arcokat, még a Krisztus-arc, a Krisztus-test sem szépségével tűnik ki nála. Inkább olyan, mint egy szenvedő gyökér, amelyet kifordított a mélyből valami megmagyarázhatatlan földrengés. Az otthonunkra, úgy is mondhatnám, a hazánkra ismerünk ezeken a képeken, de ez egy egészen más haza, mint amilyennek le szokás írni. Megszaggatott tájak, szétdarabolt testek, felhasított domboldalak, felhőrongyok, fényfoszlányok, tűzgödrök, tonnás árnyékok. Tessék megfigyelni, hogy ezeken a képeken a mindig reménykedő, mindig várakozó asszonyokon, férfiakon és gyermekeken kívül szinte minden csak töredék, csak a teljesség emléke vagy ígérete. Elég, ha az Exodus című festménynél megállunk, és rá fogunk jönni, hogy egy egész történelem benne van. Azért merek így fogalmazni, mert Kákonyi Csilla sem ódzkodik a történelemtől, ami végül is szokatlan egy festőnél, akinek talán nem az időt, hanem a teret kellene ábrázolnia, de a Fekete március megörökítése azt mutatja, hogy lehetséges a szó legmélyebb és legigazabb értelmében vett közéleti festészet. Sohasem gondoltam volna, hogy én ezt a meghökkentő asszociációt leírom, de ez a vérben forgó, vérvörös színével rémítő kép feljogosít erre. A festmény bal alsó sarkában ugyanis ellensúlyként ott van a művész portréja, amely a maga kicsinységében is a reményt jelenti. Kákonyi Csilla tudatos, erősen intellektuális, de ugyanakkor érzékeny és érzéki festő. Mélyzöldjeivel, tintakékjeivel, felborzolt, eltorzított, meghasított formáival arra figyelmeztet, hogy a látszat, a kirakat, a maszk mögött észre kell vennünk a meztelen tájat és meztelen arcokat. És ha magunkba nézünk, tudjuk, hogy igaza van. Mert nekünk az igazi Erdélyt kell látnunk, nem az idillt, és ha tényleg otthonunknak akarjuk ezt a földet ezután is, akkor tudnunk kell, hogy csupa nyugtalanság, csupa dráma, csupa feszültség, csupa ellentét vesz körül minket, és Kákonyi Csilla puzzle-darabjaiban, szétszaggatott alakjaiban fel kell ismernünk a kirakható jövőt. Ami egyáltalán nem könnyű. Hiszen ezeken a képeken a világegész nem szokványos, nem lent van a kénköves pokol és fent az égszínkék magasság, nem igazán így oszlik meg a tér ezeken a festményeken, hanem inkább a közelség és távolság határozza meg a kompozíciót, de sokszor ez a kettő is elkeveredik. Közel van a ma, de nekünk kell eldönteni, hogy ami ott a távolban kavarog, az a jövő-e vagy csak a múlt.
Kákonyi Csilla egy olyan festőgenerációhoz tartozik, amelynek tagjai ma már sorra összegezik életművüket, és bizony van mit. Mert munkásságuk szervesen egybekapcsolja a huszadik és huszonegyedik századot, ismétlődő csalódások, új meg új reménységek hosszú történetét. Van ezen a kiállításon a hátsó teremben, valahol a sarokban egy kisméretű önarckép, amely egyébként az album hátsó fedelén is látható, nyilván nem véletlenül. Kérem, nézzék majd meg. Egy maszk nélküli arc. Erő van benne és szeretet. Ilyen egy marosvásárhelyi művész. És körbejárva a tárlatot, végiglapozva az albumot, tegyük hozzá, ilyen egy jelentős életpálya.

*Elhangzott 2020. október 8-án a marosvásárhelyi Bernády Házban rendezett kiállítás megnyitóján


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató