A mai (panel)lakások
A lépcsőházba beérve kicsit mindig megtorpanok a postaládák előtt. Végignézek rajtuk, vizslatva, melyik maradt egyedül. Azokhoz a postaládákhoz, amikről beszélek, már nem jár senki. Nem záródnak rendesen, nem nyitják ki őket naponta vagy kétnaponta. Senki nem néz beléjük érdeklődve, kíváncsian. Elhagyatottak és magányosak: nincstelenek. Kell egy kis idő, mire az ember rádöbben, hogy ez nem is a postaládákról szól. A postaládákon házszám, a házszámhoz lakás tartozik, a lakásban emberek. Ez az összekötő szál. De mi van, ha van szám és lakás, de lakatlan? Üresen konganak a panellakás falai.
Abbahagyom a gondolatfűzést, hívom a liftet, és várom, hogy a 10. emeletről a földszintre érjen. Állok, várok… sivító hang csapja meg a fülemet: a földszinti lakásból hangos kiabálás hallatszik ki. Vajon mindenki hall mindenkit? Hát persze, hogy mindenki hall mindenkit. A nő hangosan zokog, kiabál: a férje megcsalta. Elgondolkodom, hány történetet rejtenek a falak, amik körbevesznek minket. A panellakások megannyi történetet átélhettek már, ha a falaik beszélni tudnának, teljesen más lenne a világ: az emberek rádöbbennének, hogy mennyi történet van, ami rosszabb vagy jobb, mint a sajátunk, mégsem vagyunk elég hálásak azért, amink van.
Belépek a liftbe, megnyomom az 5-ös gombot, és várok. Nyikorogva indul felfelé, én pedig a tükörbe nézve meglátom sötét karikáimat, és elgondolkodom: vajon egy kertes házban most hol lennék? Ültetném a kertben a virágokat? Vagy fáradtan a kanapéra zuhannék? Vajon boldogabb lennék, ha nem egy rozoga liftben, hanem egy tágas nappaliban lennék? A válasz valószínűleg az, hogy igen, egy darabig. Egy darabig boldog lennék, örülnék a változásnak. Aztán rádöbbennék, hogy sokkal többen múlik a boldogság.
A kulcsomat keresem, és hangokat hallok: hallom a liftet a földszintre menni, a nénit, akinek a kutyája úgy röfög, mint egy kis malac, vagy a mellettünk lakótól kiszűrődő tévézajt. Tekintetem az ajtóra téved: kopott barna színe van, ráférne egy tisztítás. Bár ez olyan régi, hogy a tisztítás sem segítene rajta. Az idő megette, és az idő az egyetlen, mit soha nem fogunk tudni visszafordítani. De biztos olyan rossz dolog ez, mint amilyen rossznak gondoljuk? Az idő telik, minden mulandó… de a szépsége csak a tárgyakon mutatkozik meg, amik körülvesznek minket: kapuk, bútorok, ajtók vagy házak… Igazi szerencse, hogy láttuk, ahogy elkopnak. Az idő az egyik legértékesebb kincsünk, de csak az értékeli, aki valóban meglátja a szépet mindenben.
Belépve az ajtón, mosolyogva veszem le a kabátomat, majd helyezem a fogasra: hazaértem. Az otthont hát, úgy vélem, nem a kopott ajtó határozza meg; nem a kertes vagy a panelház. Nem az, hogy van-e kandallóm vagy tágas nappalim. Nem attól érzem magam otthon, hogy a saját illatomat érzem a lakásban. A boldogságot, ami a lakásba lépve elfog, nem más váltja ki, mint az emlékek, az idő múlása. Gondoljunk csak bele: voltunk már boldogok idegen helyen? Éreztünk már igazi bizsergést csak azért, mert új fejezetet kezdtünk valahol? Nem. A boldogság a kötődés, az emlékek, az idő múlása. Ha nem múlna az idő, vajon mi most hol lennénk?
A földszintről felérve számos gondolat jutott eszembe, de a legfontosabb: a panellakások beszélnek. Többet, mint gondolnánk. Értékesebbet, mint gondolnánk. Ha elég szemfülesek vagyunk, meghalljuk suttogásukat a sűrű hétköznapokon.
Uszkai Erika
