A hirtelen lehulló félhomályban nehezen lehetett kivenni az idősödő férfi sovány arcának vonásait. Kicsit karikatúraszerűnek tűnt az egész megjelenése a félrecsapott simléderes sapkától a kopott farmeringen át a kitaposott sportcipőig, a hatalmas bevásárlószekérről nem is beszélve, ami vele együtt várakozott a buszmegállóra rátelepedő szürkületben. Szerencsémre ő kezdeményezte a beszélgetést – ez számomra történetgyűjtés közben mindig hatalmas segítség –, elnézést és tüzet kért. Mondtam neki, hogy nem dohányzom, nincs nálam gyújtó, sem gyufa, aztán gyorsan megkérdeztem, hányas buszra vár.
– Nem is tudom, nekem most olyan mindegy – válaszolta rekedtes hangján az idegen. – Úgyis csak reggelre kell megérkeznem.
– Hova? – kíváncsiskodtam tovább.
– A „nagy” kórházba kivizsgálásra. Tudja, oda, amelyik a November 7. végén van.
– De miért indult el már most? Nem vásárhelyi? – fűztem tovább a kérdések sorát.
– Születésileg nem, de mióta az eszemet tudom, itt élek – hunyorgott bele a férfi az esti világba, mint aki gondolatban éppen cigarettára gyújt. – Brassóban hozott a világra édesanyám, de még kétéves sem voltam, amikor hazajött ide, a szüleihez, mert elege lett a részeges apám veréseiből. Az volt a fater vesszőparipája, hogy nem az övé vagyok, mert egyáltalán nem hasonlítok rá a fekete hajammal, ezért durváskodott folyton anyámmal, és persze engem sem szeretett. Az aranyszőke hajú nővérem nagyon apás volt, őt nem is bántotta soha az öreg, így ő Brassóban maradt. Engem nagyanyámék neveltek fel, mert édesanyám éjjel-nappal dolgozott. Áldott jó asszony volt, a lelkét is kitette, hogy nekem mindenem meglegyen. Csak sokat stresszelt szegény a legapróbb problémák miatt is, el is vitte ötvenéves kora előtt a gyomorrák. Én nem örököltem az aggódó természetét, nem is volt baj az egészségemmel 45 éves koromig.
– Akkor mi történt? – szólaltam meg újra.
– Én is gyakran kezdtem fájtatni a gyomrom, főleg, amikor hosszabb ideig nem ettem. Egy autómosóban dolgoztam akkoriban, sok volt a meló, így az ebédszünet el-elmaradt, vagy legalábbis eltolódott. De nem ez volt az egyetlen baj, otthon az asszonnyal is meggyűlt a bajom. Alig estem be este a lakásba, máris bennem lakott. Soha semmivel sem volt megelégedve, fűnek-fának hangoztatta, hogy én vagyok a világ leglustább embere, és még iszom is keményen. Nem tagadom, munka után felhörpintettem a részemet a közeli bárban a kollégákkal – egy korsó sört és egy fél deci konyakot –, de attól még nem lettem alkoholista. A feleségem cirkuszait azonban csak félrészegen lehetett elviselni, így idővel tényleg többet ittam a kelleténél. Akkoriban, ahogy hazamentem, feküdtem is le, vacsora sem kellett, csak csend, hogy aludhassak. Nem tagadom, sőt biztos vagyok benne, hogy ez az életmód kezdte ki az egészségemet. Amikor gyomorfekéllyel diagnosztizáltak, a feleségem a képembe ordította, hogy mindig is igaza volt, iszákos disznó vagyok, és el akar válni, de inget-gatyát sem hagy rajtam, annyit fogok fizetni neki az elszenvedett évekért. Na már most, kérem szépen – nézett farkasszemet beszélgetőtársam az egyre növekvő sötéttel –, a lakás, ahol „csekély” 14 évig elviseltük egymást az asszonnyal, a nagyszüleimé volt. Igaz, hogy amikor megnősültem, nagyanyám még élt, és mivel együtt laktunk vele, a feleségem négy évig ápolta. De ez sem jogosította fel arra, hogy mindenemből kiforgasson, ráadásul éppen akkor, amikor a legsérülékenyebb voltam. De hogy még ennyi se legyen elég nekem, nagyanyám halála után a brassói nővérem is feltűnt a semmiből, és követelte a részét. Addig csak hébe-hóba beszéltünk interneten, személyesen nem is tudom, mióta nem találkoztunk, még az esküvőmre sem jött el. Elég az hozzá, hogy a szép háromszobás lakásunkat muszáj volt eladni, és az összeg háromfelé oszlott. Az én részem talán elég lett volna arra, hogy bankhitellel kiegészítve vegyek magamnak egy garzont, de akkoriban ez a legkevésbé sem érdekelt. Otthagytam az autómosót, és elkezdtem tervezgetni az új életem. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy kiszabaduljak az itthoni szennyből, és más helyen próbáljam meg jobban érezni magam. Édesanyám egyik unokatestvére Budapesten élt, vele vettem fel a kapcsolatot, és kértem, hogy ha tud, szerezzen nekem kint valami munkát és albérletet. A rokonom teljesítette is a kérésem, egy gyorsétkezdében kaptam mosogatói állást, egy kis garzon is került számomra, méghozzá a munkahelyemhez közel. A lakás árából nekem maradt, szabadon a rendelkezésemre álló összeg azonban elvette az eszem, semmi kedvem sem volt reggeltől estig robotolni az étkezdében, így két hét múlva felmondtam. Belevetettem magam a pesti éjszakába, másfél-két hónapon át mást sem tettem, csak szórakoztam és aludtam. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a pénzemből semmi sem maradjon, így aztán egyszer csak ott álltam a magyar fővárosban csekély 1000 forinttal a zsebemben. A pesti rokon, persze, megtudta, hogy nem becsültem meg a munkát, amit szerzett nekem, így hiába próbáltam tőle segítséget kérni. Nem volt más megoldás, haza kellett jönnöm, de még a buszjegyre is egy volt munkatársam küldött pénzt. A továbbiakban is ő segített, megengedte, hogy meghúzzam magam a hétvégi házában, ami szerencsémre a városban van, nem túl messze innen, az erdő szélén. Azóta is ott lakom. Időközben, szintén a volt kollégám közbenjárásával, sikerült elintéznem, hogy betegnyugdíjazzanak. Most pedig jelentkeztem erre a kivizsgálásra, mert nagyon nem vagyok jól az utóbbi időben. Holnap hajnalban be is fektetnek, és a reggelit is megkapom, meg utána az ebédet és a vacsorát. Remélem, hogy egy ideig ott maradhatok, hogy végre más gondoskodjon a napi kenyeremről, ne mindig csak én.
– De továbbra sem értem, miért kellett már most elindulnia – vetettem közbe.
– Olyan ez nekem, mint egy gyereknek a nyaralás, nem győzöm kivárni. Gondoltam, jobban eltelik itt az idő, mint az erdőszéli otthonomban. Ha elzsibbad a lábam, járok egyet, aztán bóbiskolok egy kicsit itt, a padon. Amikor pedig virradatkor elindulnak a buszok, valamelyikre felülök. A sofőr majd megmondja, hol szálljak le, mert én már
régóta nem utaztam az itteni járatokon. Csak már ott lennék – rándult széles mosolyba a sovány arc. Körülöttünk csak pár lámpa égett, a férfi szeme azonban úgy világított ebben a pillanatban, mint titokban meggyújtott, őrködni vágyó mécsesek.
