A kő marad

Beszélgetés Kakas Zoltán Orbán Balázs-díjas néprajzkutatóval

– Kedves Zoltán, rég ismerjük egymást, emlékszem, hogy ifjúmunkásos gimnáziumi éveimben már találkoztam a neveddel. Később, 1990-ben, amikor megalakult a Kriza János Néprajzi Társaság, együtt voltunk egy tíznapos szombathelyi néprajzi szemináriumon. Hogy őszinte legyek, kissé zavarban vagyok: minek szólítsalak, hisz te egyformán vagy néprajzos, fotóművész, idegenvezető, a kövek szakértője-szerelmese, egykori Bao-Bao-tábor-szervező, növények mindentudója és még sorolhatnám…

– Mondjuk, legyen az utóbbi.

– Háromszéken létezik egy növény, amely mellett ha elmennek az emberek, köszönnek neki. Melyik ez a növény?

– Nemcsak Háromszéken, hanem szerte a Kárpát-medencében léteztek olyan növények, amelyekhez szokatlan hiedelmek, rítusok fűződtek. Aki etnobotanikával, népi növényismerettel foglalkozik, az előbb-utóbb találkozik ilyenekkel. Én valamikor a ’60-as évek második felében jegyeztem le első adataimat Alsócsernátonban az ún. nagy erejű fűről vagy nagyfűről. Ez a Scopolia carniolica, farkasbogyó vagy Scopoli füve. A nép egyszerűen csak nagy erejű fűként vagy nagyfűként emlegeti. A spontán flórában egyetlen helyen akadtam rá, a Persányban, az ürmösi Ágaskőnél. Gyakrabban találtam a termesztésbe vett, ún. domesztikált Scopoli füvet, például Alsó- és Felsőcsernátonban, Imecsfalván, Torján, Maksán, Erdőfülén, de tudtak róla Vargyason és a Csíki-medence falvaiban is. Főleg szerencsevarázslásra használták az állattartásban. Ha vásárba indultak, háromszor megkerülték, így biztosítva szerencséjüket a vásári adásvételben. Nem volt szabad bántani, kiásni, odébb ültetni. A ház gazdasszonya gondozta, reggelente háromszor köszöntötte: „Jó reggelt, Nagyasszony!” Sajnos, a Scopoli füvét ma ott sem találnánk meg, ahol egykor gondosan őrizték, mert elmentek a tulajdonosok, új funkciót kapott a kiskert, az udvar, változott az állattartás módja, az értékesítés, a paraszti élet rendtartása. Jórészt azzal a pár adattal maradtam, amit sikerült felgyűjtenem és közölnöm is az 1973-ban induló Folklórarchívum első számában. Voltak olyan vidékek, ahol a Scopoli füve szerepét inkább a nadragulya (Atropa belladonna) töltötte be, azzal a különbséggel, hogy ezt nem háziasították, nem ültették kiskertbe, nem vették termesztésbe. Talán azért sem, mert gyakrabban fordult elő. Tudták, hol terem: általában bükkösökben, gyertyánosokban, tölgyesekben, főleg a vágottakban és erdőszéleken társulást alkotó növény.

– Milyen hiedelem kapcsolódik hozzá?

– A nadragulyát, mielőtt kiásták a gyökerét, meztelenül háromszor meg kellett kerülni, csak így volt érvényes és hasznos a kiásott gyökér. Főleg szerelmi varázslásra, fiatalok összeboronálására használták. Mindkét növény esetében ismert volt olyan varázsszó, amit használatba vétel előtt és alatt mondani kellett. Mindkettő rendkívül mérgező hatású, a nadragulya termése méghozzá édeskés ízű is. Háromszéken többen kerültek kórházba, csak mert nem tudtak ellenállni a tetszetős, fényes fekete bogyótermésének.

Ami etnobotanikai gyűjtésemet illeti, a Scopoli füve volt talán a legjelentősebb, a hozzá kapcsolódó hiedelmek miatt is. De írott-tojás-gyűjteményem feldolgozásakor adatközlőim segítségével begyűjtöttem azokat a növényeket is, amelyeket a húsvéti tojásfestéshez használtak és használnak. A kötetben bemutattunk ötvenkét, növényekkel festett tojást, színmintát, festési módot, amelyeket tojásírásra, de akár fonalfestésre is bárki kipróbálhat. A begyűjtött növények herbáriumi példányai bekerültek a múzeum gyűjteményébe, és megőriztük a drogokat, azaz a festéshez használt növények szárítmányainak egy részét is.

– 2010-ben jelent meg a Háromszéki írott tojások című gyűjteményes köteted. Mi volt a fő célod, és hogyan sikerült megvalósítani?

– A kötet előkészítésekor arra vállalkoztunk, hogy kifújt tojáshéjakra újraírjuk az addig nyomtatásban, főleg Balázs Márton munkájában megjelent összes, 250-nél valamivel több autentikus háromszéki tojásmintát (ebben benne voltak a több színnel festettek is). Nagy munka volt, de sokan segítettek. Kiemelném Opra Etelkát Kézdivásárhelyről, aki különösen a növényi festésű, többszínű minták nagy szakértője lett, B. Szendrő Csilla magyarországi népművészt, Beke Zsuzsát és Kovács Attila Gellértet Sepsiszentgyörgyről. Az anyaggyűjtés és a kötet szerkesztése közben felkutatott mai íróasszonyok is megírták saját mintáikat, és így ezek fotói is bekerülhettek a kiadványba. A kötet anyagának fotózását, a képszerkesztést Kolumbán Hanna vállalta, és bizton állítom: környezetemben aligha akadt volna más, aki ennyi szeretettel és lelkiismeretes hozzáállással végezte volna el ezt a sziszifuszi munkát. Szinte minden tojásfotón valamit igazítani kellett. Volt, amit újra meg újra le kellett fotózni, ha a tojás két oldalán két minta volt, mindkét oldalt közöltük, megfelelő számozással.

– 2000-ben jelent meg a Beszélő kövek című multimédiás CD. Mikor született meg a kötet összeállításának gondolata?

– A Beszélő kövek című kötetnek is története van. Egy örményországi kiránduláson autóbusszal indultunk Jerevánból a Szeván-tó felé. Valahol, tán félúton járhattunk, amikor megálltunk egy impozáns szikla közelében. Túravezetőnk elmondta, hogy a helyi hagyomány szerint ehhez a sziklához volt Zeusz parancsára leláncolva Prométheusz. Nem emlékszem, hogy valamilyen felirat lett volna a sziklán erről, még csak mondabeli eseményként sem jelezték. De az elhangzottak valahogy belerángattak a mediterrán mítoszok világába. Ez a történet nyomatékosította bennem: természetjáróként ne menjek el az olyan sziklák, kövek mellett, melyekről a környék lakói vagy az arra járók valami olyat mesélnek, amiben ott van, benne érezzük a táj lelkét. A kopár táj is élettel telik meg, ha megismerjük a történeteit, még ha ezek csak egyszerű regék vagy mondák is. Később ezeket a köveket, sziklákat igyekeztem fotózni, diázni, és ha mód volt rá, a helyi embereket is megszólaltattam, persze, ha akadtak megfelelő adatközlők.

– Miről beszélnek a kövek ebben a kötetben?

– A CD-ben száz követ, sziklát „szólaltattunk meg”, köztük több olyant, amelyhez helyi, a tájat jól ismerő adatközlőt, mesélő embert is találtunk. Igyekeztem főleg azokat a köveket, sziklákat, sőt kavicsokat felsorjázni, amelyekhez hiedelmek kapcsolódnak. Ismertek a kővé válás típusúak, amikor az ünneprontó, a dologtiltó napokat megszegő ember kővé válik. Egy másik mondatípushoz tartoznak azok a helyszínek, ahol szerencsétlenség, gyilkosság történt, az áldozatot ott, a helyszínen elhantolták, de sokszor a gyilkost is. A sírra az arra menők követ, ágat, egyebet dobnak, azzal a gondolattal, hogy ne maradjon jeltelen. Ezeket a kő- vagy ághalmokat ma a Keleten használt szóval obó halmoknak szoktuk mondani. Erdélyben – ha itt-ott felbukkannak a helynévgyűjteményekben – a „hányások” megnevezés a leggyakoribb. Minden halomnak megvan a maga története, mondája, de ez ideig csak egyetlen hitelesen leírt obó típusú halom keletkezéstörténetét ismerjük. Ez a „Tótok halála” helynév magyarázata, amely Gyergyócsomafalvához kötődik, és pontos leírása a gyergyószárhegyi egyházközség Historia Domusában maradt meg, Török Sándor plébános lejegyzésében. Eszerint egy 30 és egy 18 év körüli drótostótot öltek meg a Putna-tetőn 1826. április 17-én. A halom pontos leírása nemcsak a Gyergyói-medencében volt általánosan ismert, hasonló adatokat gyűjtöttem a Sóvidéken, Parajdon is.

– Hány kőről készítettél anyagot?

– Statisztikát nem készítettem, de gyűjtöttem az ország minden részén, Máramarostól Dobrudzsáig, a Kazán-szorostól Bukovináig. Székelyföld a legjobban átkutatott terület. A CD 17 megye területére kalauzol el, a legtöbb természeti jelenséget Hargita és Kovászna megyéből kapjuk, őket követi csökkenő sorrendben Kolozs, Fehér, Brassó, Maros, Máramaros, Suceava, Neamţ, Krassó-Szörény, Beszterce-Naszód, Szilágy, Vrancea, Szeben, Hunyad, Bákó és Botoşani megye.

– Mikor jelent meg a felsőcsernátoni meséskönyved?

– 2001-ben jelent meg a meséskönyv, a Kriza János Néprajzi Társaság kiadványaként, melynek anyagát 1969 novemberében-decemberében rögzítettem magnószalagra. Összesen 18 mesét, néhány éneket és hiedelemmondát jegyeztem le György Ignác adatközlőmtől. Főleg a hiedelemmondák reményében indult a gyűjtés, de aztán így alakult. A meséskönyvet Simó Enikő illusztrálta, takarékossági szempontból sajnos csak a rajzok fele került a kötetbe. De így is örvendtünk a megjelenésének. A hangszalagok olyan minőségűek, hogy akár hangoskönyv is szerkeszthető belőle.

– Mikortól szerveztél táborokat?

– Az első kirándulás adta az ötletet, hogy szervezzünk egy természetismereti-néprajzi tábort. Úgy terveztük, hogy hat napig egy faluban vagy egy kistérségben gyűjtögetünk, majd a következő hat napra felmegyünk a hegyekbe. Minden év július 25-én, Szent Kristóf, az utazók védőszentjének napján indultunk, és általában augusztus 5-6-án értünk haza. Az első tábort 1971-ben szerveztem Zágonban, s az volt a célunk, hogy a hiedelemlényekről gyűjtsünk anyagot. A téma adta az ötletet a névadáshoz is, hiszen a Bao-Bao egy gyermekriogató hiedelemlény. Akkoriban lelkesen olvastuk Thor Heyerdahl Kon-Tiki és Aku-Aku húsvét-szigeti expedíciókról írt könyvét, s ezekre is rímelt a Bao-Bao. A Bao-Bao ’71 után aztán jöttek sorba a Bao-Bao ’72, Bao-Bao ’73, egészen 2000-ig, amikor a két számjegyű megnevezés felborult, akkor már büszkén kiírtuk a teljes évszámot. Az első hat nap folyt a néprajzi gyűjtés, majd egy hegyi, általában gerinctúra következett – ez is rendszerint hat napig tartott. Erre a szabály mindössze annyi volt, hogy úgy válasszuk ki a gyűjtőpontokat, a 2-3 falut, hogy onnan, amennyire lehet, fel tudjunk menni egy hegyre, és fel tudjuk vinni a szükséges ellátmányt, esetleg egy előre kinézett helységben vásároljunk – ha volt mit venni egyáltalán. A résztevők száma változott: lehetett 5, 7, 12, 17. Huszonheten csak egyszer voltak. Még ennél is nagyobb létszámú volt két-három napig az egyeskői tábor 1993-ban, amikor nagytakarításra, szemétgyűjtésre hívtunk Csíkszeredából egy osztályt; tíz tanuló és három tanáruk jött el, és sokat tudtunk dolgozni. Két nap alatt sikerült megtisztítani az Egyeskő menedékház környékét.

– Számít ilyenkor az Istenbe vetett hit?

– Bizony, bizony! Sokat kellett imádkozni. Mindig tudtam, hogy az én erőm igen kevés a dolgok, a nehézségek megoldásához. Így sokszor olyan helyekről is jött segítség, ahonnan nem is számítottuk. Sokszor teljesen lehetetlen helyzetekből evickéltünk ki különösebb baj nélkül. Ami a legfontosabb volt: érkezzen mindenki haza épen és egészségesen. Többször kerültünk hatalmas viharba a Radnai-havasokban, a Fogarasiban, a Nemerén és másutt is, többször éreztük a közelbe becsapó villám áramütését, ilyenkor körülnéztünk, vajon mindenki jól van, talpon van? Volt eset, amikor nem messze, egyik fenyő törzsén láttuk a villámcsapás hatalmas roncsolását… De a magashegyen jön és megy a zuhé: a felhők elvonulnak, a nap előbújik, megjelenik a mosoly az arcokon: jól vagyunk, túl vagyunk a nehezén.

– Milyen volt a sajtóvisszhang?

– Táborainknak, ha szerény is, általában volt sajtóvisszhangja. A legelején a gyűjtött anyagból közöltünk is, nem sokat, de a gyűjtés megmaradt. Volt olyan „baós”, aki szépen kicédulázta gyűjtéseit, és pontosan adatolva küldte vissza. Az első négy nyári táborban (1971–1974) a néprajzi gyűjtőmunka majdnem zavartalan volt. Aztán profilt kellett váltani; 1976-tól kezdtünk úgyszólván csak hegyi túrákat szervezni. Innen kezdve vált, úgy is mondhatnánk, Ismerjük meg hazánkat-szerű mozgalommá, de ezeknek a táboroknak is megvolt a szépsége, haszna.

– Sosem gondoltatok arra, hogy jó volna hivatalos keretek közt működni, még ha azokban az években a kommunizmus fénykorát éltük is?

– 1975 elején fogalmazódott meg bennem, de a környezetemből is jöttek jelzések, javaslatok, hogy valamilyen hivatalosabb keretet kellene adni a táborszervezésnek, így talán a „szervek” részéről is elfogadhatóbb lenne... Az év augusztus 20-án megalakítottuk a Nemere Természetjáró Kört Sepsiszentgyörgyön. A kör nevét az általunk igen kedvelt és gyakran járt hegység adta, és az akkor épült és frissen átadott szakszervezetek művelődési háza keretében működött. A téli időszakban előadás-sorozatot is indíthattunk. A ház költségvetésébe belefért olyan szakemberek, előadók meghívása, akik sokat számítottak szerzőként, de gyakorló természetjáróként, alpinistaként, barlangászként is, és akiknek megosztott tapasztalatai, tanácsai mindig igen jól jöttek. Ezek a rendszerint vetített képes előadások sok érdeklődőt vonzottak, telente legalább 10-15 ilyen rendezvényünk volt. Vendégeink közül csak párat említetek: dr. Xantus Jánost, Dáné Tibort, Marcian Bleahut, Kiss J. Botondot, Nae Popescut, de meghívtuk a Hazánk Hegyei (Munţii Noştri) könyvsorozat több neves szerzőjét és a természetjárás, alpinizmus helyi szakembereit is. Megérte fáradozni, ezzel is foglalkozni...

– Hogyan alakult a helyzet 1990 után?

– A rendszerváltás után a kör egy sikeresebb pályázatával az esztelneki Lassúág természetvédelmi területen bekerítettük a harmatos hegyékessége (Trientalis europaea) egyetlen Kovászna megyei élőhelyét. Ez a növény az ország területén mindössze négy helyen található – még. Feljavítottuk a volt lassúági csángótelep teljesen tönkrement iskolaépületét, ahol később tíz évig szerveztük táboraink második, hatnapos hegyi programját. A túrajelzések felújítása és túraösvények kialakítása mellett ide is hívtunk előadókat, jórészt biológusokat, főleg olyanokat, akik a környéken már kutattak. Sajnos, az esztelneki önkormányzat tíz év után nem hosszabbította meg a bérleti szerződésünket, és ahogy ez már lenni szokott, mind a környezet, mind a gondosan kialakított túraösvények, túrajelzések, a bekerített láp élővilága elkezdett visszahátrálni régi állapotába. Az itt töltött évek a visszajelzések szerint mind a táborokban résztvevők, mind a meghívott előadók számára hasznosak voltak.

– Említetted korábban a fotózást...

 – Számomra a fotó célja az események dokumentálása vagy valaminek az illusztrálása volt. Kiállításaim is erről tanúskodnak. Nem mondom, hogy nem szerettem foglalkozni művészfotóval. A sajtófotós Kovács László barátunk többször biztatott, sőt segített is, hogy eljuttassak néhányat, főleg diakockát ilyen-olyan kiállításokra. Részt vettem néhány diaporáma-versenyen is. Országos szinten az első diaporáma-versenyt Brassóban rendezték, ahol a harmadik díjat nekem ítélték. Még volt, ahonnan díjakkal tértünk haza.

– Milyen emlékeid vannak az agronómusok házáról?

– Abban az időben, amikor az árkosi szobrásztábor és a rétyi szobrásztábor eseményeit fotóztam, katalógust készítve, az árkosi agronómusok háza volt a munkahelyem. A környezet, a kastéllyal és a hatalmas parkkal, no meg az ott szervezett szakmai tevékenység sok munkát adott mindenkinek. Itt a fotó – ismét csak az események fotódokumentálása – volt egyebek mellett a feladatom. Még mindig rémtörténeteim közt tartom számon azt az elvégzendő munkát, amit főnökeim belebegtettek, miszerint a kézdimartonfalvi téesz tehenészetében – itt voltak a legnagyobb tejhozamú tehenek az országban – egy kutatás végett le kellett volna fotózni 200 tejelő tehenet profilból, mégpedig úgy, hogy a tehén túloldalán is látszodjon mindkét lába, azaz a hátsóval elé-, az elsővel pedig hátrafelé lépjen. Nehogy már olyan legyen, mint az a portré, ahol csak egy füle látszik az embernek. Most nem elemzem, hogy ez a természetes járáshoz mennyire áll közel, de felvállaltam a nemes feladatot, ha valakik beállítják a jószágot a megfelelő pozícióba... Az árkosi munkahelyem aztán kegyetlenül ért véget. Igazgatói döntés: megszűnik a beosztásom. Pár nap múlva már a sepsiszentgyörgyi színháznál dolgoztam fotósként. Mindig az isteni gondviselésnek köszönhettem, hogy az ilyen váltáskor nem az utcán kötöttem ki, hogy a következő munkahelyem mindig testhezállóbb, s talán ha nagyobb kihívásokkal is, de jobban személyemre szabott volt.

– Hogyan emlékszel „színházas” éveidre?

– Pár évig voltam a sepsiszentgyörgyi színháznál. Sokat segítettek a színpadi fotózás fortélyainak elsajátításában az előttem fotózó mesterek, de megértőek, közreműködőek voltak a művészek és a mindenkori rendezők is. Öröm volt velük lenni, dolgozni. Itt is kaptam furcsa feladatokat. Például egy folyóirat hátsó borítójára olyan színpadképet kért az éppen játszott Tamási-darabról egy szerkesztő, hogy egy képen legyen rajta minden szereplő, méghozzá jelenetben. Hiába erősködtem, hogy az adott Tamási-darabban egyetlen ilyen jelenet sincs, nem írhatom újra Tamásit. De felajánlottam egy csoportképet a darab szereplőivel. Végül elkészíttették mással. Jól tették. Aztán láttam a színpadképet a lap hátsó borítóján. Mint egy pantomim: a színészek beálltak egy-egy pózba, mintha élvezték volna a lehetetlen helyzetet…

– Milyen volt a gyermekkorod?

– Nem volt könnyű gyerekkorom. Apám? Az nem volt. Így a kezdetek kezdetén, gondolom, nem is nagyon voltam nagyon várt kisbaba. De nagyszüleim, édesanyám és bátyám is vártak és szerettek. Vasárnap születtem, 1942. augusztus 2-án. A német néphit szerint a vasárnap született gyerekek szerencsések lesznek. A Zoltán nevet – nem volt soha senki Zoltán a családban – a szomszéd javasasszony javasolta, aki amúgy tényleg boszorkány hírében állott. Egy tulipános ládában tanultam meg járni. Nagytatám volt a családfenntartó első világháborús hadirokkantként. Ha nem csal az emlékezetem, élete utolsó két évében őr volt az ’50-ben megalakult kollektív gazdaságban. A kollektív alakulásakor mindent kisöpörtek, ami az új gazdasághoz kellett. Állatokat, munkaeszközöket, termőföldet. Egy kiskert maradt, az ún. háztáji. Ezen kellett a mindennapit előteremteni. Ahol több munkáskéz volt, ott eredményesebb volt a kereset, másutt viszont nyomor volt, s nemcsak anyagiakban: az istentelen világ lelki nyomora is egyre erősödött.

– Hogy emlékszel iskolás éveidre?

– Kézdivásárhelyen voltam szakiskolás, s amikor karácsony szombatra esett, karácsony szenvedjén (szenteste) órák után hazaengedtek. Csak hát nem volt mivel hazamenni. Kézdivásárhely végében, a csernátoni úton sem volt értelme sokat állingálni, alkalmira várni. Hisz szombat délután volt, s egy vagy két teherkocsi ha elment lefelé Csernáton, Brassó irányába. Gyalog indultam el, és jó, hogy elindultam, mert este lett, sötét volt, mire Maksára, a szülőfalumba értem. Istenem! Nemcsak szegényesek voltak gyerekkori karácsonyaink, hanem tiltottak is... És mégis, egy életre való szépség, szeretet volt bennük. Olyan szépség, melynél ragyogóbbat ma sem látok. Akkor biztos megszületett számunkra a kis Jézus... És ez több volt minden csillogásnál, villogásnál, díszkivilágításnál, ajándékcsomagok halmazánál.

Mondom, Kézdivásárhelyről indultam Sepsiszentgyörgy irányába, s húsz kilométeren keresztül senkivel sem találkoztam. Mire megérkeztem, a falu sötét volt és néma, az utcán már nem járt senki. Azaz mégis, a falu felső végénél, ahogy elhagytam keresztmamámék házát – ahová bementem volna, de a 20 km-es gyaloglás után alig vártam, hogy hazaérjek –, mintha valakik közeledtek volna... Aztán a sötétben megismertem: nagymamám volt és édesanyám. Keresztanyámékhoz mentek. Talán sosem örvendtünk ennyire egymásnak. Ezek azok a pillanatok, amiket sohasem lehet elfelejteni. Akkor angyal szállt le közénk, karácsony lett: igazi karácsony. (2023)