A kémek hídjához vezető zene (1.)

• 2026-07-15 14:00:00

• Szilágyi Mihály

Bizonyára sokan látták A kémek hídja című filmet. Akik még nem nézték meg, érdemes pótolniuk a lemaradást. A filmben egy szuperkém történetét dolgozták fel rendkívül izgalmas módon, ugyanakkor két szuperhatalom egymásnak feszülését is feltárják a film alatt.

Rudolf Ivanovics Abel, ki közben William Genrikhovich Fisher, Andrew Kayotis, Emil Robert Goldfus, Martin Collins, Robert Callan és még a Jóisten tudja, hány néven ismert vagy nem ismert művészként lépett be a kémek klubjába, kitűnő zenész is volt. Azt már megtanulhattuk, hogy a legtehetségesebbek kevésbé mellőzik a zenét, vagy más művészeteket – számukra (vagy az álcázás szempontjából) fontos, hogy háttérben maradjanak, ne legyenek feltűnőek, miközben ott vannak a lényeges események közelében.

És ha már a zenét említettük, jegyezzük meg jól, hogy a zene sokkal több annál, mint amit a szórakoztató műfajok alapján fogalmazunk meg! A zene egy fejlett szellemi életmód, és csak azok számára elérhető, akik nyitottak erre a magasabb szintre; a többiek leragadnak az ösztöni világ zenei szintjén, ahol a szájtól az ágyékig tejed a kultúra.

Rudolf Ivanovics Abel 1903. július 11-én született William Genrikhovich Fisher néven Angliában, Newcastle-ben. Nevét nem titkoltan William Shakespeare iránti tiszteletből kapta. Apja orosz, édesanyja volgai német, akiket marxista elveik és tetteik miatt elűztek Oroszországból.

Fisher – egy ideig nevezzük így – gyerekkorában is kimagasló tehetség volt. Zongorázott, gitározott és mandolinon játszott, közben kimagaslóan rajzolt. Nyelvtudása is irigylésre méltó szintet ütött: angolul, németül, franciául és oroszul beszélt. 15 évesen már hajógyári rajzolóként dolgozott. Szülei azonban nem hagyták elkallódni a tehetségét, és amint kedvezővé vált számukra Oroszország, – teret hódított a kommunizmus – hazautaztak.

Amikor William Fisher életrajzát olvassuk, attól függően, honnan kapjuk az információt, mindig vannak eltérések. Még a CIA-jelentésben (az 1314-es jegyzékszámú, 74-6-247 számmal ellátott titkosszolgálati iratban) is gyakran úgy fogalmaznak, hogy „állítólag”, tehát még az amerikai hírszerzők sem tudtak róla mindent teljes bizonyossággal. De térjünk vissza a békésebb évekbe!

William Fisher fiatalkorában elképesztő nyelvtehetségével döbbentette meg ismerősei körét: különböző tájegységek angol akcentusait olyan tökéletességgel utánozta, hogy képes volt mindenkit megtéveszteni. Angol, német, francia és orosz nyelvtudásával a világ szinte minden pontján érvényesült volna, de valamilyen oknál fogva megtanult jiddisül, majd amikor egy lengyel lány hajtincsei közelebbről is megérintették, pár hónap alatt megtanult lengyelül is.

Tizenhat évesen egyetemre járt, és küzdött azért, hogy megkapja a brit állampolgárságot – tudniillik szülei csak menedékkérők voltak Angliában. A rendkívül éles elméjű ifjú édesapjától sokat tanult megfigyelésről, felderítésről, titkos információk továbbításáról, forradalmi provokátorok azonosításáról, ugyanakkor lövedékek készítésének apró részleteit is elsajátította. Mindezek mellett édesapja kitartó munkára és őszinte emberségre ösztönözte fiait – még volt Williamnek egy Harry nevű bátyja. Azt is tudnunk kell, hogy édesapja miért értett ennyire titkosszolgálati dolgokhoz: megrögzött szocialistaként rendkívül jól értett a forradalmak szításához, ezért a cári Oroszországban bebörtönözték, majd száműzték.

Az első világháborút követően Oroszország vezetését átvette a kommunista hatalom. 1920-ban a Fisher család visszaköltözött egykori hazájába.

A brit állampolgárságú és sok nyelven kitűnően beszélő Williamet örömmel fogadta az államhatalom. Előbb fordítóként dolgozott, majd a Külkereskedelmi Népbiztosságnál lett fogalmazó és a titkosrendőrségen nyelvtanár. Bár Angliában egyetemre is járt, semmilyen adat nincs arról, hogy mit tanult. Hogy Oroszországban is elismert felsőfokú végzettsége legyen, előbb belépett a Komszomolba (Kommunista Ifjúsági Szövetségbe), hogy felvételt nyerhessen a VHUTEMASZ nevű művészeti egyetemre. Tanulmányait 1922-ben kezdte, de nem fejezte be, mert az egyetem művészi irányvonala összeütközött avantgárd nézeteivel. Oklevelet ugyan nem szerzett, de kiváló festészeti képzésben részesült, ami később – mint látni fogjuk – nagy hasznára vált.