A helikoni örökség centenáriumi ünnepe

*Leleplezik Kemény János szobrát
Fotók: Nagy Tibor

Felavatták báró Kemény János marosvécsi szobrát

Egy évszázada ülték először körbe a marosvécsi Kemény-kastély parkjában álló kőasztalt a két világháború közötti Erdély anyaországtól elszakított alkotói. A helikoni íróközösség megszületésének centenáriumát gazdag programsorozattal tette emlékezetessé a hét végén a Kemény Auguszta Kulturális Egyesület és a sepsiszentgyörgyi Liszt Intézet. Az ünnep egyik kiemelt mozzanata a Trianontól sújtott írókat, költőket összefogó, új szellemi erővel feltöltő találkozók megálmodója, báró Kemény János szobrának szombat délelőtti leleplezése volt. 

A marosvécsi polgármesteri hivatal előtti téren egybegyűlt községbelieket, valamint a megyéből, az országból és az országhatáron túlról érkezett vendégeket elsőként Ördög Ferenc polgármester köszöntötte.

– Úgy gondolom, hogy ez egy olyan történelmi pillanat, amelyre mindannyian büszkék lehetünk – hangsúlyozta az elöljáró, majd Biró Alpár marosvécsi református lelkipásztornak adta át a szót, aki közös imára hívta a jelenlevőket. A lelkész a Máté evangéliuma 5. fejezetében található jézusi felhívással vezette fel rövid igehirdetését – „Ti vagytok a világ világossága. (…) Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Máté 5:14–16) –, majd így folytatta:

– Vannak emberek, akik után nem csak könyvek vagy épületek maradnak, hanem remény. Kemény János ilyen ember volt. Tehetségét, otthonát és lehetőségeit nemcsak önmagáért kapta, hanem mások javára használta. Amikor sokan bezárkóztak volna, ő ajtókat nyitott. Amikor könnyebb lett volna félreállni, ő közösséget épített. Ezért emlékezünk rá ma hálával. De Jézus szavai nemcsak róla szólnak, hanem rólunk is. Mintha azt kérdezné tőlünk: mivel teszed világosabbá annak a világnak egy kis darabját, ahova Isten téged állított?

Ezt követően Ördög Ferenc polgármester foglalta össze a szoboravatás jelentőségét:

– Kevés olyan helye van a magyar kultúrának, ahol a táj, a történelem és a szellem annyira összefonódik, mint itt, Marosvécsen. Az itteni várkastély nem csupán falak és kövek együttese. Ez a hely a gondolat otthona volt, egy olyan gondolaté, amely szerint a kultúra nemzetmegtartó erő. (…) Itt, Marosvécsen nem csupán irodalmi viták zajlottak, itt közös jövőt kerestek. Itt született meg az az összetartozás, amely a legnehezebb történelmi időkben is megtartotta az erdélyi magyar szellemi életet. Ma ezért nem csupán egy emlékművet avatunk. Szobrot állítunk a bátorságnak, amely képes volt a kultúrát választani a bizonytalanság helyett. Szobrot állítunk a nagylelkűségnek, amely felismerte, hogy az igazi gazdagság az, amit másokkal megosztunk. Szobrot állítunk a szolgálatnak, amely a saját korán túlmutató örökséget hagyott ránk. Ez a bronzba öntött alak nem csak egy kivételes ember emlékét őrzi. Arra emlékeztet, hogy minden nemzedéknek meg kell teremteni a saját Helikonját. 

A továbbiakban a községgazda köszönetet mondott mindazoknak, akik hozzájárultak az ünnep megszervezéséhez: mindenekelőtt a Kemény családnak, Szőke József szobrászművésznek, a műalkotás készítőjének, valamint az RMDSZ Maros megyei szervezetének az emlékállításhoz nyújtott támogatásért. 

„A jövőt nem várni kell”

Csibi Attila Zoltán, az RMDSZ megyei elnöke, a Maros Megyei Tanács alelnöke ünnepi beszédében kiemelte:

– Száz évvel ezelőtt innen, Marosvécsről indult el egy olyan szellemi mozgalom, amelynek hatását ma is érezzük minden magyar könyvben, minden magyar színházi előadásban, minden magyar iskolában és minden olyan magyar közösségben, amely ragaszkodik anyanyelvéhez, kultúrájához és önazonosságához. Amikor ma báró Kemény János szobrát avatjuk fel, valójában egy gondolkodásmód előtt hajtunk fejet, egy életpélda, egy erkölcsi mérce előtt. Az előtt a felismerés előtt, hogy egy nemzet erejét nem kizárólag gazdasági teljesítménye, politikai befolyása vagy katonai ereje adja, hanem mindenekelőtt a kultúrája. Az a nyelv, amelyen álmodik, az az irodalom, amelyben önmagára ismer, az a hit, amelyből újra meg újra képes erőt meríteni, és azok az emberek, akik mindezért áldozatot is hajlandók vállalni. (…) Kós Károly a Kiáltó szó lapjain arra figyelmeztette a magyarságot, hogy a jövőt nem várni kell, hanem építeni; nem siratni kell azt, ami elveszett, hanem felelősséget vállalni azért, ami megmaradt. Ez nem csupán politikai üzenet volt, ez egy erkölcsi parancs volt, és a Helikon lett a legszebb válasz erre. Nem tiltakozással, nem keserűséggel, nem önsajnálattal, hanem alkotással. Mert országokat el lehet választani határokkal, de kultúrát nem, nyelvet nem, hitet nem, és a lelket sem.

A megyei tanács alelnöke arra is kitért, hogy amikor a helikoni írók összegyűltek, nem gondolkodtak ugyanúgy minden kérdésről, de abban egyetértettek, hogy az erdélyi magyar jövő fontosabb náluk. 

– Talán ez a Helikon legnagyobb tanítása. Nem az, hogy mindig ugyanazt kell gondolnunk, hanem az, hogy mindig ugyanazért kell dolgoznunk. Ez a gondolat talán ma fontosabb, mint valaha – hangsúlyozta Csibi Attila, majd azt is elmondta, hogy a szobor az RMDSZ szolidaritási alapjából készült el, ezért a leleplezésekor nemcsak báró Kemény János emléke előtt tisztelegnek, hanem köszönetet mondanak mindazoknak a településeknek, polgármestereknek és közösségeknek, akik/amelyek hittek abban, hogy a közös értékek megőrzése közös felelősség.

A jelenlevőket természetesen Nagy Kemény Géza, báró Kemény János unokája, szellemi hagyatékának éltetője is üdvözölte, Wass Albert gondolatát idézve, miszerint Marosvécs „az erdélyi magyar irodalom Olümposza volt”. A jubileumi rendezvénysorozat házigazdája köszönetet mondott családjának, amely hiánytalanul eljött az ünnepségre, hogy együtt tudjanak emlékezni „arra a nagytatára, akit nagyon nehéz örökölni”, de akinek örökségét addig viszi tovább, amíg csak lehetősége lesz erre.

A szobor leleplezését a marosvécsi Kiscsillagok és Minicsillagok zenekar kulturális műsora követte, majd koszorúzás következett.

„Minden reggel, fiam, nyisd ki az ablakot!”

A Helikon 100 rendezvénysorozat a továbbiakban a Kemény-kastélyban folytatódott, amelynek belső udvarán Szebeni Zsuzsanna, a sepsiszentgyörgyi Liszt Intézet vezetője köszöntötte a szépszámú közönséget, majd Hegedűs Csillának, a Transylvania Trust Alapítvány elnökének – a helikoni íróközösséghez tartozó Szentimrei Jenő költő, író, színházigazgató és Ferenczy Zsizsi énekművésznő dédunokájának, Szentimrei Judit néprajzi szakíró unokájának – adta át a szót. Hegedűs Csilla három olyan, otthonról kapott gondolattal ajándékozta meg az egybegyűlteket, amelyek magukban rejtik a helikoni szellemiséget.

„Mire vársz, fiam, tapsra vagy fényképészre?” – hangzott el az első intés, amelyhez a Szentimrei-leszármazott az alábbi magyarázatot fűzte:

– Nálunk a munkát önmagáért kellett elvégezni. Nem azért, mert valaki nézte, nem azért, mert valaki megdicsért érte. Erdély építése sem egy külsőségekkel teli akció volt, a Helikont nem azért alapították, hogy valaki más lássa, hanem azért, mert saját erdélyi magyar intézményeket akartak létrehozni. 

A második gondolat szorosan kapcsolódott az elsőhöz: „Állj meg, fiam, a saját lábadon!”, a harmadik, nagyanyai tanítás pedig – „Minden reggel, fiam, nyisd ki az ablakot!” – szintén összefüggésbe hozható az erdélyi helikoni eszmeiséggel, hiszen a Kemény János hívására születő íróközösség sosem zárkózott be egy maga kreálta világba.

– Nagyon fontos, hogy úgy, ahogy a történelem során az isztambuli portához vagy a bécsi udvarhoz mentek a nagyköveteink, hozzunk ide Erdélybe mindent, ami jó, nyissuk ki az ablakainkat, tanuljunk mástól, de főleg szerezzünk magunknak szövetségeseket, hiszen ezek a szövetségesek fognak nekünk segíteni abban, hogy úgy, ahogy az elmúlt ezer esztendőben, ezután is megálljuk a helyünket a világban – nyomatékosította Hegedűs Csilla.

Követendő példa az európai térség számára

A jubileumi ünnep megnyitóján Percze László, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának képviselője is megosztotta gondolatait a jelenlevőkkel.

– Száz év távlatából visszatekintve, a Helikon közösség üzenete tisztább és időszerűbb, mint valaha. Ez az üzenet nem a megosztottságról, hanem az összefogásról szól. (…) Úgy gondolom, hogy a Helikon igazi ereje a sokszínűségében és a kölcsönös tiszteletben rejlett. Különböző világnézetű, más-más úton járó alkotók találtak itt közös nevezőt, és megmutatták a világnak, hogy a szellemi szabadság és az értékőrzés nem zárja ki a közös cselekvést, sőt a megmaradás záloga éppen a közös felelősségvállalásban rejlik. Ez a szellem, a transzilván gondolat, a békés együttélés és a kulturális párbeszéd nemcsak a maga korában, de ma is példaként szolgálhat a teljes európai térség számára – mondta a konzul. Percze László azt kívánta, hogy a centenáriumi ünnepségsorozat ne csak a dicső múltra való emlékezés legyen, hanem a jövőbe vetett hit megerősítése is.

A továbbiakban négy tárlatnyitóval folytatódott az együttlét, Medgyessy Éva színháztörténész a Helikon asszonyai, Szász István Tas a Hitel című tablókiállítások kapcsán szólt az egybegyűltekhez, Benedek-Huszár Botond – a költői hagyaték egyik gondozójaként – az Olosz Lajos-emlékkiállításhoz szolgáltatott gazdag ismeretanyagot, Szebeni Zsuzsanna pedig – idő hiányában röviden – A Helikon körei című dokumentumgyűjteményre hívta fel a figyelmet. Ezt követően könyvbemutató és zenei élmény is várt a kastély felnőtt látogatóira, a gyerekek pedig egyebek mellett a Creactivity Egyesület kézműves-tevékenységeit próbálhatták ki, és egy izgalmas interaktív történelmi játékba is benevezhettek. A vasárnap este záruló rendezvénysorozatot kerekasztal-beszélgetések és koncertek is színesítették.