Láng Zsolt Látó-ajánlója
Drámákat, színműveket olvasni olyan, mint kagylót enni. Az a primér kis idegenkedés is rögtön eltűnik, ahogy megérezzük az öblös cseréptálban elénk tett étel illatát, aztán elkápráztat a szájunkban, a garatunkban, az agyunkban szétolvadó íz és zamat, de ami a lényeg: az evés után még órákig érezni fogjuk az életenergiákat és -örömöket indukáló gasztrokémiai hatást.
A 2021-es SzínházLátó úgy viselkedik, mint egy tál Moules à la chermoula. Még le sem ülünk az asztalhoz, csupán a járdáról tekintünk be a vendéglő teraszára: ínycsiklandozó a felhozatal. Háy János, Kiss Csaba, Ioana Hogman (Máthé Barbara és Stekbauer-Hanzi Réka fordításában), Zsidó Ferenc, Ayhan Gökhan, Márton László darabjaival találkozunk a lapban. Mindig nehéz az egyetlen szavas műfaji besorolás, de épp ezért kísértő: Háy János darabja tragikomikus, Kiss Csabáé groteszk, Ioana Hogmané metadramatikus, Zsidó Ferencé retrorealista, Ayhan Gökhané misztiko-abszurd, Márton Lászlóé szatiro-apokaliptikus.
Nem volt szerkesztői szándék, de az idei SzínházLátó valamennyi darabja a halálról szól, vagyis, mert az túlzás, hogy szól, a halállal kerül kapcsolatba. Hazatér a halott férj; valaki elhatározza, hogy meghal; valaki nem akar meghalni; valaki hisz a halál utáni feltámadásban; másvalaki a halál előttiben; valakit feltámasztanak, de a valóságban csupán az ellene táplált gyűlölet testesülhet meg.
Mitől drámai az élet? A haláltól. Alapvetően így van. Halál nélkül nem létezne színház sem. (Legfeljebb dögunalmas Halálra várva című előadások volnának.) Élet és halál, igen. Hozz be két hallgatag embert a színpadra, máris létrejött a drámai erőtér, így tanítják a drámaírói iskolákban. De egy ember is szülhet efféle erőteret, csak annyi kell, hogy legyen két pólusa. Mint a mágnesnek, északi és déli. Szórjunk egy kis vasreszeléket a mágnesrúd köré, szépen kirajzolódik az erőtere. Tekintsük a vasreszeléket szavaknak, és máris megkapjuk a drámaszövegek modelljét. Gyűjtsünk egybe néhány efféle modellt, és máris megvan az idei SzínházLátó is.
