A faluban két fogorvos volt: én és a patkolókovács*

Erdély, kultúra, megmaradás

Beszélgetés a 75 éves dr. Széman Péter tüdőgyógyász főorvossal, alapítványvezetővel, az EMKE országos elnökével

 – Elnök úr, mivel kezdhetnénk a beszélgetést, mint a gyökerekkel...

 – Kolozsváron születtem 1949. november 8-án, de nem kórházban, hanem otthon... Édesanyám tősgyökeres kolozsvári volt, Kilin Rozália, hóstáti származású, mint ahogyan azt a neve is elárulja. Anyai nagyszüleim mindketten Kilinek voltak. Mind a Házsongárdi temetőben nyugszanak, akárcsak dédszüleim és ükszüleim. Apai ágon a múlt század elején a felvidéki Nagykovácsiból Tasnádszántóra áttelepedett, elmagyarosodott cipszer (szepességi szászok, akik letelepedési jogot kaptak Máramaros vidékén – szerk. megj.) nagyapám próbált új egzisztenciát keresni. 1912-ben hengermalmot épített, felhasználva az akkori magyar világszabadalmat. Neve már elmagyarosodott: Széman lett. Apai nagyanyám Madách Imre egyik oldalági leszármazottja.

 – Milyen volt a gyermekkora?

 – Ez fontos, valóban nem lehet kihagyni az otthoni légkört, a szülők, elsősorban az édesanya szerepét a családban. A téli estéken édesanyám által megismerkedtem Arany János, Tompa Mihály, az akkor még indexen levő Áprily Lajos költészetével, az Egri csillagok csodálatos világával. Az elemit a Petőfi (ma Avram Iancu) és a Tordai út sarkán levő, 2. sz. román leányiskola magyar tannyelvű osztályában végeztem, ahol Koppándy Péter tanított a 3-4. osztályban, ő volt az iskola igazgatója. Kitűnő jellemformáló és magyarságra nevelő pedagógus volt.

 – Hogyan emlékszik a Brassai Sámuel líceumra? Mi érdekelte, mi foglalkoztatta a tanrenden kívül?

 – Ötödik osztálytól kerültem a kolozsvári Brassai Sámuel – akkor 7-es számú – középiskolába, amely kiteljesítette az otthoni és az előző nyolcévi munkát. Büszkék voltunk iskolánkra, s ha nem is szerettük az egyenruhát, az iskolai karszámot meg a sapkát, én mégis büszkeséggel hordtam. Az akkori iskolának nagyon jó közösségformáló rendezvényei voltak: évkezdeti és év végi gyalogos kirándulások a bükki erdőbe, egy-egy nyári hosszasabb vonatos kirándulás stb. Mivel jó volt a hallásom, részt kellett vennem az iskolai kórusban, ami szintén közösségformálást jelentett. De legjobban az irodalmi önképzőkört szerettem. Jártam ugyanakkor a pionírház repülőmodellező, majd könyvkötészeti szakkörébe is, és rendszeres látogatója voltam az iskola által ajánlott színházi, operai és filharmóniai bérletelőadásoknak.

 – Miért választotta az orvosi egyetemet?

 – 1967-ben érettségiztem, és az akkori trendek szerint, mint a reál szakot végzettek legtöbbje, mérnöki pályára készültem. A felvételim nem sikerült, mivel nem tanultam eleget. Meg voltam szokva, hogy könnyen ment a tanulás, napi egy-másfél órát töltöttem a könyvek mellett, de ez nem volt elég a felvételire. Felvételi után édesapám dolgozni küldött. Így lettem pincér, mely foglalkozásnak rengeteget köszönhetek, sok mindent tanultam, de elsősorban emberismeretet. Ugyanakkor, belekóstolva a délután négytől reggel négyig tartó munkarendbe, nekifogtam felkészülni az újabb felvételire. Közben rájöttem: a mérnöki pálya nem nekem való, inkább orvosira megyek.

 – Kolozsváron lehetett magyarul is felvételizni 1968-ban? Milyen volt a kapcsolat az egyetem román és magyar nyelvű diákjai között?

 – Nyilvánvaló – kolozsvári lévén –, eszembe sem jutott, hogy Marosvásárhelyre jelentkezzem, ami nagy anyagi megterhelést jelentett volna a családnak. Helyette nekifogtam felkészülni románul a vizsgákra. Az első felvételire, a mérnökire magyarul vizsgáztam, mert törvényileg meg volt engedve, de második alkalommal már nem kockáztattam. Így öt hónap alatt bevágtam a felvételi tantárgyakat románul (anatómia, fizika, biológia). 10-en voltunk egy helyre. 7,86 fölött húzták meg a vonalat – nekem nyolcasom volt. Akkor még nem tudtam tökéletesen románul, de később igyekeztem pótolni. Hogy voltak-e nézeteltérések a diákok között? 

Az akkori generációk úgy voltak elindítva otthonról, hogy nekünk, magyaroknak ugyanolyan eredményért, mint amit a románok elérnek, jóval többet kell dolgoznunk. Ne zúgolódjunk ezért, és ne keressük a konfrontációt még akkor sem, ha bizonyos dolgokról mások az ismereteink, mint a román kollégáknak. Ha rögtön nem is, de később rájöttünk: amiért nem érvényesülünk jobban, mint a román kollégák, tudásunk azért lehet jobb... A kolozsvári orvosi egyetemen akkor már nem volt úgynevezett magyar vonal.

 – Hány magyar diák tanult a kolozsvári orvosi és gyógyszerészeti egyetemen az 1970–80-as években?

 – Első évben, amikor elkezdtem az egyetemet (1968), 230-an voltunk összesen, és ebből 25 magyar diák. Mindenki tudta, hogy a marosvásárhelyi orvosi intézetet azért hozták létre, hogy legyen egy magyar nyelvű orvosi; Kolozsváron tehát nem volt magyar vonal. A hat év alatt – átnézve több évfolyam végzőseinek névsorát – szemembe tűnt a „numerus clausus”, amit a román állam nagyon betartott. Végül 150-en végeztünk, ebből 9 magyar, ami durván 6%-ot jelentett. Ugyanez volt a helyzet a többi évfolyammal is. Csak a gyermekgyógyászaton volt nagyobb, kb. 10%, lévén, hogy az orvosi ezen szakán végzetteket nehezebb feladatok várták... Elsősorban az érvényben levő, a csecsemőhalandóságot nagyon szigorúan büntető törvények miatt.

 – Hogy történt a kihelyezés, milyen feltételek várták Szilágy megyében?

 – Az akkori rendszer országos kihelyezési választást szervezett. Az összes orvosi egyetemen végzetteket média szerint rakták sorrendbe, és ennek alapján lehetett munkahelyet választani. Ez abból állt, hogy a 600 végzősre volt 603 hely. Ugyanolyan média esetében a szociális kedvezmények léptek érvénybe: házasság, állandó lakhely (személyi), megfelelő származás. Én 9,50-es médiával végeztem, és 63. voltam az országos listán. De kolozsvári lakhelyem volt (zárt város, sőt még Kolozs megyében sem volt hivatalosan egy hely sem), nőtlen voltam, és a származásom sem volt a rendszer szempontjából makulátlan. Egész Erdélyben – mármint az elcsatolt területeket nézve és nem a történelmi Erdélyt –, valamint beszámítva Neamţ, Hunyad és Krassó-Szörény megyéket is, összesen 71 hely volt, a többi Óromániában és Moldvában. Így százvalahányadikként kerültem sorra, és a két erdélyi helyből a mócvidéki, 17 tanyát is magába foglaló Vidra és a légvonalban Kolozsvártól 70 km-re levő Zalha közül ez utóbbit választottam, és örvendtem, hogy nem kell elhagynom Erdélyt.

 – Milyen emlékei vannak Zalháról?

 – A faluba kompon kellett átkelni a Szamoson Oroszmezőnél, és onnan egy 20 km-es erdei típusú út vezetett Zalháig, ahol – hidak hiányában – többször is gázlókon keltünk át a Zalha-patakán. A faluba a villanyt kb. öt évvel korábban vezették be, így még nem minden házban volt villanyvilágítás. Kurblis telefon: egy a tanácsnál, egy a párttitkári irodában, egy az iskolában, egy a szövetkezeti üzletben, egy-két jelentősebb embernél, és igen, az orvosi rendelőben is volt egy. Mivel járda csak a tanács előtt volt, a gumicsizma viselete és a zsebben lapuló elemlámpa kötelező volt. Minket, akkori végzetteket, rögtön az egyetem után mélyvízbe dobtak; ki-ki a maga körzetében volt felelős a község lakóinak egészségügyi ellátásáért. Igaz, hogy a zalhai körzetnek, ahová hét falu tartozott, volt mentőautója (nevezzem inkább úgy, hogy közlekedési eszköze), de az tény, hogy a tőlünk legalább 100 km-nek tűnő, de valójában 70 km-re levő zsibói kórházba eljutni ezzel is 2-3 órába telt. Feltéve, ha Oroszmezőnél járt a komp.

 – Milyen volt az orvosi központ felszereltsége?

 – Zalhán az egészségügyi ellátást biztosító épület a ’60-as években épült, sok helyiségből állt. A hátsó részében öt szobát magába foglaló szülőotthon volt, igaz, hogy ebből – főleg télen – csak egy helyiséget tudtunk kifűteni. Elöl a főbejárat a váróterembe nyílt, ebből jobbra az orvosi rendelő, balra a fogorvosi rendelő, hátrébb jobbra a kezelő, balra a laborvizsgálatokra szolgáló terem. Hátul átjárás a szülőotthonba. Az épület egyik sarkában az orvosi lakás: kis előszoba, jobbra konyha, balra szoba. A konyhában, ami egyben fürdőszobaként szolgált, csak egy kagyló, felette tartály, alatta veder, más semmi. Kerítettem egy asztalt, arra tettem a 600-as villanyrezsót, a 3-3 darabból álló teljes étkészletet (lapos-, kis-, mélytányér, kés villa, kanál). A szobában egy szekrény, egy asztal, két szék, egy téglával kitámasztott kanapé. Vizet mindenhova a takarítónő hordott; a már említett kis csappal ellátott pléhtartályokba, alattuk vederrel, ilyenek voltak a szülőotthonban, a rendelőkben. Fűtés fával, amit a helyi néptanács biztosított ímmel-ámmal, meg is tette, de hasogatni már nekünk kellett. A két év, amit ott töltöttem, kitűnő iskola volt. Abban az időben a 2200 lakosra (a hét faluban) évente 70 szülés jutott. A legemlékezetesebb számomra 1975. november 1-je volt, amikor hóhullásban és mínusz négy fok körüli hőmérsékleten egy bivalyszekéren vezettem le a szülést. Érdekes módon ez a gyerek egyéves koráig (ameddig minden hónapban felmérő ellenőrzés céljából meg kellett látogatni minden csecsemőt) egyszer sem lett beteg. Itt minden területét lehetett gyakorolni az orvostudománynak. Nagyon sok kollégám volt hasonló helyzetben, elsősorban az elszigetelt körzeti rendelőkben. A rendelkezésre álló kis laborban el lehetett végezni egy egyszerű vizeletvizsgálatot, vérsüllyedést, vörös- és fehérvértest-számolást. Fájós derék, idegzsába esetében a beteget nem küldtük kórházba, könnyítettünk fájdalmán, elvégezve a szükséges infiltrációt. Legfontosabb diagnosztikai eszközünk a fonendoszkóp (sztetoszkóp) volt, és a tünettanban tanultak alapján kórisméztünk. Kissebészeti eljárásokat is helyben kellett megoldani, balesetben keletkezett sebeket bevarrtunk, furunkulust, hydrosadenitist kivágtunk és kezeltünk. Sőt, még fogat is húztam, mivel a községben nem volt fogorvos, így inkább én húztam ki a fájós fogat sterilizált fogókkal, érzéstelenítés után, mint a kovács érzéstelenítés nélkül. Az eszközök, a fecskendők és az injekcióstűk sterilizálása főzéssel történt.

 – Amit imént felsorolt, az egy korszak, a Ceauşescu-éra utolsó éveinek látlelete. Önt érdekelte a tüdőgyógyászat, aminek köszönhetően később sikerült munkahelyet cserélnie. Hogyan történt?

 – Az, hogy igyekeztem a községet minél hamarabb elhagyni, nem is az orvosi felelősség és a munka nehézségei miatt történt, hanem inkább azért, mert nehéz volt eljutnom Kolozsvárra, hiányoztak a barátok és az ottani kulturális lehetőségek. Az államvizsga-dolgozatomat endokrinológiából, pajzsmirigytúltengésből írtam, endokrinológus szerettem volna lenni. Az akkori törvények így szóltak: az első munkahelyet háromévi szolgálat után lehet elhagyni (persze mindig akadt kivétel). Így én is beadtam kérvényemet a megyei egészségügyi igazgatóságra, hogy szeretnék jelentkezni rezidensvizsgára 1976-ban. A megyei igazgató hívatott, és jelezte: még egy évet falun kell töltsek, de ha jelentkezem az épp üres „posztra”, vagyis a szilágysomlyói tüdőgondozó megüresedett állására, akkor aláírja az engedélyt. Jelentkeztem, a vizsgám sikerült, minekutána Kolozsváron másfél évet, majd Bukarestben egy évet töltöttem a tüdőgyógyászat és az akkor még létező szakág, a ftiziológia tanulásával. Mindkettő nagyon hasznos volt, és Bukarestben alaposabban belekóstoltam a román kulturális életbe, elsősorban a színházi élet világába, amely igencsak kiváló volt abban a korszakban.

 – Bukarestből hazatérve hogyan alakult a pályája?

 – 1979. november elsején foglaltam el állásomat Szilágysomlyón mint tüdőgyógyász. A következő évben megnősültem, feleségül vettem Keszegh Rózsát, akivel Szilágysomlyóra költöztünk, majd megszülettek lányaink: 1986-ban Emese Rózsa, 1990-ben Csilla. Rózsa irodalmár, anyanyelvápoló, és szép beszédet tanít, Csilla a Kriterion Könyvkiadónál dolgozik; Kolozsváron élnek. 1989. december 27-én találkoztam dr. Andrásofszky Barnával, mely találkozás a későbbiek folyamán jelentős változást hozott életemben, ennek egy területén. Andrásofszky főorvos úr Szilágynagyfaluban született, és akkor, 1989-ben, az általa létesített Somogy megyei, mosdósi Tüdő- és Szívkórház igazgatója volt. Elsőnek érkezett segéllyel Nagyváradon át a Szilágyságba.

 – Milyen konferenciákat szervezett, és mi volt ezek eszmei hozadéka? Hogyan próbálta közelebb hozni a hazai és a magyarországi orvostudomány kapcsolatát, eredményeit, kutatási lehetőségeit? Milyen nyelven folytak ezek a konferenciák?

 – Mint korábban említettem, az egyetemet román nyelven végeztem, s számomra fontos volt a magyar orvosi szaknyelv megismerése és gyakorlása. Ez is közrejátszott abban, hogy a Magyar Egészségügyi Társaság segítségével már 1994-től továbbképző jellegű orvoskonferenciákat szerveztem hazai és külföldi szakemberek segítségével, idén (2024) lesz a XXX. konferencia. Ezek felsorolása sok helyet foglalna el, de hadd említsek párat. A nagy áttörés 1998-ban következett be, amikor – a rendszerváltás után először – sikerült összetalálkoztatni a magyar és a román egészségügyi minisztert, Gógl Árpádot és Hajdu Gábort. A találkozón részt vett Mikola István, a későbbi magyarországi egészségügyi miniszter is. Az egészségügy reformjáról szólt a párbeszéd, melyben Magyarország előbbre járt Romániánál. Ezt követően – részben a találkozó eredményeként – kezdte el a reformot Hajdu Gábor, a családorvosi hálózat és az egészségügyi biztosító létrehozásával. Azóta sok egészségügyi miniszter látogatott el hozzánk, Mikola István hétszer vett részt a Báthory Napokon, de többször járt nálunk Molnár Géza államtitkár, valamint Cseke Attila miniszter is.

– A rendszerváltás után hogy alakult a professzionális élete?

– Az 1989-es változás nem csak a konferenciák lehetőségét hozta el. Az 1990. februári forradalmi időkben a kórház alkalmazottai által megválasztott igazgatókat leváltották, és így októberben, nagy meglepetésemre, engem kértek meg, majd neveztek ki a 320 ágyas kórház vezetésére. Soha eszembe sem jutott kórházigazgatónak lenni, de mindig szerettem a kihívásokat, szerettem kipróbálni magam új területeken. Az akkor még teljesen kommunista törvények (és viszonyok) között működő kórház alárendeltségébe tartozott a 20 ágyas, a bányászok számára fenntartott sarmasági külső belgyógyászati egység is, a 14 falusi, két városi és egy bányaorvosi körzet (rendelő), a három gyógyszertár, a bölcsődék, a mentőállomás, a 34, úgynevezett gyógyszertári pont (drogéria jellegű), több mint 600 alkalmazottal. Mindenféle előképzettség nélkül nem volt könnyű a lerobbant egészségügyi egységeket vezetni. Egyik nap azzal keresett fel a labororvos, hogy nem tudja tovább biztosítani azokat a vizsgálatokat, amelyeket mikroszkóppal kell elvégezni, mivel kiégett a mikroszkóp lámpája. Az ilyen típusú lámpákat Fieni-ben gyártották, de alapanyaghiányra hivatkozva a gyár nem tudott szállítani. Mára már elévültek azok a csínytevések, amelynek segítségével égőket szereztünk, így hát elmesélhetem. 

Akkoriban a vonatok sem voltak túlvilágítva, de a régi vagonokban még izzók égtek, és nem neoncsövek világítottak. Így megbíztam a kórház két villanyszerelőjét, hogy utazzanak el az esti vonattal Sarmaságra, és szereljenek ki ezekből egypárat. Mentek, loptak, hoztak. Működhetett a labor. Öt évig tevékenykedtem a kórház élén, sok megvalósítással járulva hozzá az akkori egészségügyi ellátás javításához. 

 – Mikor költöztek Kolozsvárra; milyen praxisa volt itt, és a család hogyan tudta átvenni a nagyváros ritmusát?

 – Öt évig, 2018 végéig legalább hetente „ingáztunk” Kolozsvárra, de volt úgy, hogy egy hét alatt kétszer is jöttünk. Szakmámból való nyugdíjba vonulásom után, 2018 végén költöztünk végleg Kolozsvárra, ahol már orvosi munkát nem vállaltam. A feleségem és az én szüleim is Kolozsváron laktak, majd kilencedik osztálytól mindkét lányom sikeresen felvételizett az Apáczai líceumba, majd itt jártak egyetemre is – így rendszeresen jöttünk a kincses városba. A nagyváros ritmusa tehát nem jelentett gondot, hiszen a szilágysomlyói évek alatt sem szakadtunk el Kolozsvártól, sőt, inkább hiányzott az a kulturális lüktetés, ami a várost mindig is jellemezte. A Báthory Alapítványban most is tevékenykedünk, bár az utóbbi években a nagyobb feladatokat immár a feleségem vállalta, és mostanra itt az elnökséget is átadtam a fiatalabb generációknak, maradva tiszteletbeli elnök. Ugyanakkor a család somlyói civil tevékenységeinek sora és kötődése már 2013 áprilisától bővült, amikor feleségemet megválasztották a Szilágysomlyó és vidéke EMKE-elnökének, amivel – a programok szervezésén kívül – együtt járt a Magyar Ház vezetése is, és annak minden ügyes-bajos dolga. Neki még nem sikerült átadni, ilyen értelemben Szilágysomlyótól a mai napig sem szakadtunk el.

 – Milyen publicisztikai és tematikus írásai jelentek meg?

 – Kezdetektől fogva (1992) a Báthory Napokról beszámoltak az újságok, elsősorban Fejér László újságírónak köszönhetően. Aztán egy időben, ahogy sűrűsödtek a megyei események, és nem mindig tudott eljönni egy újságíró a rendezvényre (a megyének egyetlen magyar nyelvű hetilapja jelenik meg), én is elkezdtem beszámolókat írni, amit később a lányom folytatott. A 10. Napoktól kezdve – amikor már programfüzetünk is volt – minden évben írtam egy, a napokhoz kötődő aktuális cikket. Ezeket akár ki is lehetne egy kötetben adni. Gyűjteményes kötetekben tematikus írásaim jelentek meg: 10 éves a Segítő Jobb Alapítvány; A 750 éves Szilágysomlyó; Maturandus; Tízéves a Magyar Egészségügyi Társaság stb. Mint már említettem, 2013-ban megjelent önálló kötetem A szilágysomlyói Báthory István Alapítvány első 20 éve címmel. 2017-ben, a Báthory Alapítvány 25 éves évfordulójára megjelent az előző kötet kibővített kiadása: A szilágysomlyói Báthory István Alapítvány negyedszázada címmel. Szakmai téren dolgozatokkal jelentkeztem a romániai és magyarországi pulmonológiai konferenciákon, valamint a Magyar Egészségügyi Társaság és az EME évente megrendezett tudományos ülésein, amelyek az intézmények szaklapjainak kiadásában jelentek meg, valamint a Kórház című szaklapban.

 – Mikor kezdett tevékenykedni a közszférában? Mióta tagja az EMKE-nek, milyen szerepet töltött be ennek keretében regionális szinten, Szilágy megyében és országos szinten?

 – Számomra a politikai tevékenységnél sokkal nagyobb feladatot, mozgási lehetőséget jelentett a civil szférába való sokrétű betagozódás. Szakmai szempontból a Román Orvosi Kollégiumban vállaltam több tisztséget 1994–2012 között (országos küldött, vezetőségi tag, etikai bizottság tagja). Fontosnak tartottam a magyar nyelvű tudományművelést, ezért rögtön a kezdetektől, 1990-től tagja lettem az EME-nek, megalakítva a szilágysomlyói csoportot, Joikits Attila tanár úrral együtt. Segítettem az újjáalakult EMKE (melynek tagja lettem egyénileg, akkor még létezett az egyéni tagság) első alapszabályának megírásában, ugyanúgy, mint az RMDSZ alapszabályzata egészségügyi részének kidolgozásában, mindkét alkalommal együttműködve Kötő Józseffel. Mivel az RMDSZ lehetőségei nem tudtak mindenre kiterjedni, 1992-ben, Szilágysomlyón megalapítottuk a Báthory István Alapítványt, amelynek alapszabályzatát az általam kidolgozott modell alapján fogadták el az alapító tagok. 1993-ban bővült a civil szférában való tevékenységem, egyik alapító tagja lehettem a budapesti székhelyű Magyar Egészségügyi Társaságnak, ahová Andrásofszky Barna alapító elnök hívott meg.

 – Hogyan kezdődött a kapcsolata az EMKE-vel?

 – Az újjáalakulás pillanatában tagja lettem az EMKE-nek, mint ahogyan már említettem. Az évek során a Szilágysomlyón elért sikerek kapcsán gondolhatta az EMKE vezetősége, hogy a régióban elősegíthetem az EMKE tevékenységét, és ezek alapján kérhettek fel 2008-ban: legyek tagja az elnökségnek. Nagy megtiszteltetésnek tartottam, és örömmel mondtam igent. A Báthory István Alapítvány által megvalósított különböző kulturális programokat szívesen közvetítettük a megye más településein működő civil szervezetekhez, ezzel is szolgálva közösségünket. 2012-ben területileg egy fontosabb beosztást kaptam: az EMKE partiumi alelnökének választottak. Amikor 2013-ban Dáné Tibor Kálmán megkeresett, elcsodálkoztam, hogy rám esett a választás. A 2013. októberi rendkívüli közgyűlés megválasztott elnöknek.

 – Hogyan tovább?

 – Szeretném most már rendre átadni a feladatokat, hamarosan 75 éves leszek, de a munkát nem hagyom abba, továbbra is igyekszem magyar közösségünket szolgálni ott, ahol tudom.