2024. december 18., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

(Ölelkező)

Nyanya háza a falu végén ködlik. Kissék megállnak a kocsival, vizet szeretnének – ezért máig nem tudni, a település fölső vagy alsó része az, ahova bekopogtak.

Mert ha a Botos erdeje felől jössz, akkor lefelé mész. De ha a Gyéres irányából, akkor felfelé.

Ha egy kicsit a Botos és egy kicsit a Gyéres felől és irányából, akkor úgy jársz, mint Kissék. 

Őket nem érdekelheti. 

Kopogni csak szerettek volna. Jószerével ajtó sincs, viszont valami tákolmányon látszik egy zsákkötő sodrata, nyanya később elmagyarázza, hogy ha meghúzod, odabenn kopogás keletkezik. Ekkor esik le Kissnek egy dal, mert jóllehet nem tud énekelni, de arról szól, hogy ha az embernek nincsen száz forintja, akkor az ajtaján nem sárgarézből, hanem csak fából a kilincs, és madzag a húzója.

Nyanya emlékszik a nótára, tudja, hogy barna kislány a szeretőm, nem tehetek róla. De persze barna legényt motyog azon a kissé vinnyogó, rekedtes hangján – amely néha váratlanul basszus-baritonba csap.

Kiss megállapítja, hogy csak mikor egy bizonyos valakiről esik szó.

Nyanyát Mámádulcsénak kell szólítani, egykor a bányavidéken élt az urával, aki után az özvegyi jár.

A szomszéd gyermekek becézték így a kedves menyecskét, aki szívesen dédelgette a csöppségeket, mivelhogy nekik nem adott az Úristen.

Kiss, amatőr Erdély-kutatóként, rögtön szaglászni kezd a csűrnek látszó hodály környékén, amelyet Mámádulcse gabonásnak mond. Kiss gyorsan feljegyzi a noteszébe. Sok egyéb mindent.

A gabonás kincsesbányának bizonyul. 

Kiss rendre kihozza a furcsa szerszámokat, nyanya elmotyogja, mik azok.

Például valami nagyon hegyes izé, annak héhel a neve. Kiss megtalálja a neten, hogy gereben. Aztán egy badaró. Két részéből az egyik a csép, a másik a hadaró, vagyis cséphadaró. Ezt nem ismeri nyanya, csak látásból.

Kiss ráakad, hogy „a sodró beszédű személyre mondják: fürgén jár a hadarója”, vagyis hadarós. Szóval mégis badaró. Mámádulcse cirmolja a lényeget. 

Aztán Kiss belehabarodik a talaborba. Nyanya ezt sem tudja mire vélni, csak nézi, mikor Kiss kihozza s porolgatja. 

Kiss megkérdezi a professzor urat, akinél az írógépeket szokja javítgatni, és meg is érkezik az infó. Miszerint az az izé: székely tájszó, kerékkötő eszköz; mikor nem láncolt kerékkel fékezik a szekeret a lejtőn, ezt alkalmazzák. 

Hol van az már. 

A professzor azt is megküldi ímélben, hogy a Talabor régi magyar személynév, talán török eredetű, csatalovat jelent. Az már csak málna a tortán, hogy Vörösmarty Mihály is használta a nevet a Zalán futása című művében, és a névadás ihletője talán a Talabor folyó ismeretlen eredetű neve lehetett.

Hát persze, csap virtualiter a homlokára Kiss. Hiszen ismer ő egy szászrégeni ornitológust, akit Talabérnak hívnak. Lászlót.

És felajánl egy összeget Mámádulcsénak.

Aki szívesen adja a haszontalan fadarabot, láncával együtt, de megjegyzi, van egy timoriája.

Kiss pattanásos arca kigyúl. Mije tetszik lenni? Mámádulcse aggódva suttogja. Hogy ezek megtalálják nála a forintot. 

Ahá, így Kiss. És beírja noteszébe a timoriát.

Attól tetszik tartani.

Nem tartok én, csak tyúkot, récét, két malacot – s annyi, lelkem. Minek tartanék, megvan mindenem…

Tessék megnyugodni, már a vámnál sem valagásszák az efféléket… A forintot…

Mámádulcse végre normális beszédet hall; ilyen teli szájjal kacagó asszonyt Kiss csak filmen látott. De az más, ott ugye, megmondják.

Kicsiny Magyarország felé a talabor úgy megy át a vámon, mint kutyán a savó.

Kiss bakancslistáján Mámádulcse gabonása. 

Minden esztendőben gyarapodik a gyűjtemény.

Nagyon sajnálja, hogy bizonyos tárgyak-eszközök nem mozgathatók, fura alakjuk meg a tömegük miatt. Például egy minicséplő, aminek azt mondja Mámádulcse, hogy marzsáló. Kiss előbb marhálót ír a noteszbe, de mikor megtudja, hogy herét (mit?) csépelnek vele, kissé ledermed. A keresővel rátalál: kézi cséplőgép, morzsáló. Na, és a here: hát az lóhere, lucerna… Takarmányok. 

Mámádulcse valakihez elvillegeti a forintokat, és lejjel jön vissza. Útba ejti a szövetkezeti boltot, amelynek még megvan a három lépcseje. A fölsőre telepedik, és két reszkető fejű öreggel raccsolva elszopogat egy décentet. Ami szirupos, rózsaszínű monopol mindközönségesen.

A fejüket rázó vének helyett a botjuk beszél, Mámádulcse botul is ért.

Vett persze rizskását, zsemlekását, cikóriát, s hozzá rendes kávét is. Vegyesen szereti.

Kiss ezt is beírja a noteszbe, hogy az öregekkel némán raccsol.

Felesége, ez a szkepszissel vert echte városi prolinő kijavítja traccsolra.

Nem veszekszik, hallgat.

Egyik kincskereső kalandja végén a szokottnál nagyobb pókhálóbozóttal kerül elő Kiss a gabonásból.

Kutakodhatna pedig például a nagy hombárban. Is.

Ős-gabonát, Noé-zabot, Ádám-rozsot, miféléket. 

Micsoda titkok… Két rozsdás ágyúhűzni között, poros tokban pompás 9 mm-es Steyr öntöltő pisztoly lapul.

Nem is baj, hogy Kiss ilyen, amilyen. Még meglövi magát.

El ne képzeld, néprajzi dolgozatot írt Mámádulcséról.

Jó dumák benne. Mámádulcse mesél az uráról, az emberéről. Hogy hektikás, úgy mondja: gölöhös hápcsuka, „dehá megszerettem, na”, pedig nem kicsit bolond, dunnyog és sunnyog és szimmog, nyizsázik a nyekuráttal, kiveresedve urlázik, hogy „Hájdrácse, háj!”, amiből a ánálfábéta is tudhassa, hogy az erdeg száll beléje, s egzecérozza a nyamarultat, hogy kénjába’ henterikázik a patkántúráson – de Mámádulcse nem fél sem tőle, sem a tisztátalantól, mert imádságos asszony ő, nem kérkedik a hitével, hanem teljes szívével odaadja magát a jézuskirisztusnak.

Na.

Kiss megadta a fordítást is a dolgozatában, szerinte Mámádulcse igazi prózai nótafa, a férjét is becsülte, pedig az egy szájtáti mamlasz volt, mi több, szárazbetegségben szenvedett, folyton dünnyögött és szaglászott (kénkőszagot érezhetett), nyimnyám alak létére valóságos bújócskát játszott a lólábú szőrössel, Gyere csak, ördög, gyere!, ezzel hergelte a gonoszt, könnyen kitalálható, hogy az megszállta a lelkét, gyötri szegényt, aki pokoli kínok közt hengergőzik a vakondokhalmokon – az asszony azonban nem fél satöbbi.

Afféle cibikk butuk vót az emberem.

Ez Kissnek is nagy falat, és miután Róza magyarázatul hozzáfűzte: hándikáp, s hogy kátyiás volt az inimája – beírta a telcsibe, hogy magyar–angol, és kijött valami, amit ismét beírt, de most már az angol–magyarhoz, és ami végeredményként kidobódott, azt változtatás nélkül másolta dolgozatába.

Telitalálatával sikerült (tudományos szövegben ritka) egyszeri olvasatot, hapax legomenont teremtenie. Kissből, ha kimondottan nem is erre vágyott, végre mégis lábjegyzet lett.

Látogatásai ezután megritkultak, mivel más, új kutatási gócokat fedezett fel a csodálatos Erdélyben.


*


A brigádos kecskéjét szívesen melegíti fel. Történt pedig, hogy egyik gabonásbéli kalandja alkalmával igen furcsa szerkentyűvel bukkant ismét elő.

Mi lehet ez, kérdezi Róza asszonyt. Ő csakis becsületes nevén szólítja Mámádulcsét.

Há mi. Há mi lenne. Kecske.

Ez? Kecske?

Há, na, avval mérte a brigádas, ki mennyit kapált. Aztán abból kálkulált, hogy micsa pontja lesz a kollektivistának arra a napra. A brigádas vót a pontátor. Na.


*


Sokáig bajlódik Kiss a kecskével. Végül megmutatja a fotót Gerzsó tanító úrnak, aki a tömbház alagsorában ezermesterműhelyt működtet két és fél tenyérnyi területen.

A tanító úr gyertyafény és egy kancsó filagóriás bor mellett rávilágít a műszerre.

Ölező. Mérőrúd. 

Valóban, a kollektív gazdaságban ezzel mérte fel a munkafelelős a napi teljesítményt. 


*


Kiss fellelkesül. Nem tetszik eladni nekem?

Nyanya basszus-baritonba vált. Nem, aztat nem. Mer az egy izé. Az szuvenír.

De ha csál egy újat, akkor eztet magának adam.

Na így kerül az eset esmént Gerzsó tanító úrhoz. És ő megcsálja az újat.

Annyi a tévelyedése, hogy a keresztlécre finoman rávési: ÖLEZŐ.

Ha egyszer ez a neve.

Mámádulcse Róza asszony húzza az orrát. De mert szép az új szerszám, elfogadja.

Kiss ekkor már diktafonnal dolgozik.

„Mer ő mindig aztat monta, mincsáb ne szereselek, inkább meg…”

Az emlék hatása alatt szemérmetesen harapja el a végét. 

„Az egy hájmáná, de nagy mistokár vót. Ment karikába a zasszonyokhoz, s mutatta a kecskét. Amejik hajlamas vót, annak többet pontált. Amejik nem, annak csak úgy né, cürüitával.”

És tessék mondani, hogy maradt Róza asszonynál a kecske?

„Há na. Titak.”

Végül mégis valahogy kiböki. Ő, Mámádulcse, ritkán dolgozott a téeszben. „Nem ez a fajta munka fagott ingemet. A bányaságon se dógoztunk, csak jártuk a bótat s főztünk. Mindenünk megvót, az uram is jól keresett. 

S a nyugdíj is. Nem sokáig. Mer nem vót nagy embere a takánypityóka. Tisztára megfulladatt. 

De én utána csakis kapam a pénzet ez mái napig. 

Na haj ada, kólektíva. Nem még álat az eszem a kapára.”


*


A téeszben ledolgozott évek után is jár nyugdíj. Az övé nagyobb, mint a többieké.

A volt menyecskéké….

Kiss ezt elérti, tisztelettel tudomásul veszi.

Hát ezért helyeződött örök letétbe Mámádulcsénál a brigádos kecskéje. 

„Irigyelnek ingemet, s kurváznak, de annyiba veszem, mind az a krákas fa, né.”

Kiss nem írja be a „krákas fát”, sejti: kétágút jelent. Kissé későre, de végül beugrik az is, hogy az alany bizonyára magára érti az érzékletes hasonlatot.


*


Szeretné lefényképezni Mámádulcsét az új kecskével, de Róza asszony húzódozik. 

Közben készít néhány felvételt a lakásban, megmutatja, és hát megjön az étvágy. 

Hozok mingyá valamit. 

Cipősdobozból kivágott karton, ragasztó. Festék, piros.

Munkába állítja a vendéget.

Amint elkészült, odaáll a brigádosi kecske elé. Kiss mesterien igazgatja. Hogy a felirat, amelyet a tanító készített, de nem tetszett Rózának – a hölgy fogatlanul mosolygó (néprajzi) arca mellett –, jól kivehető legyen.

A boldogság végül helyrerakja a dolgokat, gondolja bölcsen Kiss. 

A kecske keresztlécén ez áll ugyanis:

ÖLELKEZŐ

Felesége, a szkepszissel vert echte városi prolinő, aki mindvégig odakint sétálgat le és fel, mert utálja ezt az egész transzilván brancsot, türelmét vesztve beül a kocsiba, és eszeveszettül dudál. 

Kiss felkapja a régi kecskét, és sietve búcsúzik. Nem összehajtható a szerkezet, kilóg egyik ága a csomagtartóból.

Paprikás nagyon a tisztelt felesége. 

Most egyik legjobb barátnőjét keresik fel Csíkban. És akkor az ordenáré deckabeckára éppen piros zászlócskát készül biggyeszteni a lökött férje – hogy végigröhögje őket a székelyföld!…

Hát nem. Állj!

Kitépi a csomagtartóból. Odavágja az útszéli kilométerkőhöz.

Kiss csak tátog. Mukk nincs.

Jucika minden mérgét kiadja. A látensebb indulatokat is zummolja. 

Forgácshalmaz az exmekeke.

Kiemel egy pinduri esztétikus-tetszetőset. 

Visszaülve szendén megajándékozza az urát.

Hülyén vigyorogsz, jegyzi meg tárgyilagosan. Aztán:

– Mehetünk. 


Lőrinczi Zoltán fotója


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató