2021. április 13., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ata-mesék, avagy mit ér egy élet háromnegyed százada

Már régebben eldöntöttem, hogy egyszer majd hiteles képet rajzolok a magam életéről, ezért is állt szándékomban mindent megtudni azokról, akiknek a Gondviselés viszonylag fontos szerepet szánt benne. Emiatt lettem kíváncsi arra is, hogy milyen volt a világ, amikor Vári Attila 75 évvel ezelőtt megszületett ott, ahol „igazán repülni tudnak a lovak, és béka nő a hasába annak, aki zöldszilvát eszik”, ahol jövő-menő vonatok keresztezték egymást és jövő-menő emberek, s milyenné vált a későbbiek során. S ha valakit érdekelne, hogy miért éppen Vári Attila, hát egyszerű: mert barátomként szeretem őt, s egy barátról illik mindent tudni, különösen, ha a felnőtté válásod idején mentorod is volt egyben. 

Márpedig én a régmúltból csak azt tudom róla, ami közös volt az életünkben. Egy párnaháború dereng fel 1960-ból egy bukaresti iskola bentlakásának sokágyas hálójában, ahol lehet, éppen ellenfelem volt, ő vágott kupán, vagy én őt; arra a vagonra viszont nagyon tisztán emlékszem, amelyikben kirándulásunk utolsó napján sokadmagammal hazafelé jövet, tizenhárom évesen a mumpsz foglya voltam, és ő, a még rövidnadrágos kamasz, a felügyeletemet és vigasztalásomat vállalva mellettem maradt, miközben a többiek kizsongtak a sinaiai dombra, hogy megnézzék a román királyok csodakastélyát, amit ő már úgyis látott. Sem akkor nem érzékeltem, értékeltem igazán azt, amit értem vállalt, sem később, amikor másfél évtizednyi külön út után összetalálkoztunk Vásárhely főtérén, és a „Vagon”-ban megejtett órácskányi emlékcserét követően újabb kettőt szánt arra, hogy egytől egyig elolvassa zsenge, általam értéktelennek vélt irományaimat, és eljuttassa a kellő kezekbe – mint ahogyan azt vele is tették előtte az irodalomba már bejáratosak –, amelynek nyomán fokozatosan íróvá avatódtam. Ha lehet mentségem a hálátlanságra, talán csak az marad, hogy első alkalommal is felnéztem rá, hiszen két osztállyal fölöttem járt, másodszor is, mert akkorra már kétkötetes szerző volt, akit csodálni illett, s én, illemtudó lévén, minden betűjén átrágtam magam, mintha kötelező olvasmány lenne. 

Vári Attila  

Fotó: Csigó László


Hogy miért? Mert a mindennapi, kiábrándító valósághoz képest más világ volt az, amit általa megismertem, amiről úgy mesélt, annyi természetességgel, hogy akár a magaménak is képzelhettem. És amit abból kiszűrtem, mint a jó táplálék, lerakódott bennem. Egyetlen olyan kijelentése volt, amit már akkoriban sem tudtam elhinni: hogy számára vége az emlékeknek, a kamaszmeséknek, és már az igazi felnőttkor küszöbén végleg megfutamodott a mítosztól, „amit hinni sem kellett volna, csak beledőlni, mint tavasszal a búzavetésbe, mint őszi szelekbe szokás, és hagyni, hogy repítsen öntörvénye szerint az égi-kék felé.” Felnőtté válásom óta és utána is sok-sok hitem bizonyult tévhitnek, ez a kudarcérzés kísért folyamatosan, ezért is tartozik a vele kapcsolatos akkori kételyem azon kevesek közé, ami ellensúlyozza a többit, a hamisakat. Most, közel fél évszázad távlatából is nyugodtan állíthatom: Vári Ata akkor és utána is álságosan játszotta a felnőttes komolyságot, hiszen egy életen át a másoktól örökölt és a maga teremtette mítoszok bűvöletében élt. És nem véletlenül, nem is öntörvényűen, erre volt szüksége, hogy át tudja vészelni a valós élet viszontagságait, beleértve azt is, hogy létezik kötelesség, vallva ugyanakkor, amit a felnőttségre ébredésekor leírt, hogy ez is „csak addig tart, ameddig engedi a becsület”. E mítoszok varázsának a hatása alatt élte meg a kamaszkorból kinőve a saját sorsa bizonytalanságát, belőlük eredt a látszólagos kapkodása, csapongása, a világban kóborlása, de a nagy találkozások kegye is; azok elől menekült az önmegvalósítás ígéretébe, a maga sem így képzelte gyökérszakításba, mert vágyta az elismerést és a nyilvánosságot, a szabad alkotás lehetőségét, nem számolva azzal, hogy az irigység szinte magától értetődően mindenhonnan kitaszítja majd; azok károsnak vélt bűvöletéből akarván szabadulni, engedett a politika csábításának, ami az ő lelkületét tekintve csakis kiábrándultságba torkollhatott, próbált illeszkedni a helyzet szülte hatalomhoz, ami ideig-óráig a nélkülözhetetlenség érzetét kelthette benne, a tisztes szolgálat tudatát, amely alig adott valamicske elégtételt, az állandó kötöttség miatt lévén a szabad kibontakozás gyilkosa; abból következett a „nyugdíjba vonulás”, a vele járó haszontalanságérzet, de a visszatérés, a lemondást követő újabb önmagára találás is.

E különös Vári-mítoszok titkai sokakat tesznek kétkedővé az őt személyesen nem ismerők közül, beleértve írásainak olvasóit is, különösen azokat, akik ellenállnak a lebegésvágy kísértésének, vagy képtelenek beleélni magukat abba a szépet teremtő álomba, amelybe legtöbb írása megkísérel átemelni, még akkor is, ha a szerzője éppen a kemény, a megélt valóság felmutatásával igyekszik megnyerni magának sorstársait. Ez még inkább igaz azokra, akik első szájból hallják tőle a történeteit, amelyekre ugyanúgy jellemző a meséinek álomszerű hiteltelenségíze. 

Ők még nem tudják, mit veszítenek! Ők még annál a rácsodálkozásnál ragadtak meg, mint a gyermek Giordano egy eretnek megégetése után a hamut bámulva, nem tudván, „hogy tűnhetnek el az emberek is úgy, mint az élettelen ágak”. Mert könnyebb nem keresni a szem- és fültanúkat arra, hogy a mesecsodák is lehetnek mind-mind valóságok. Így aztán azt sem tudhatják, hogy semmi hamisság nincs abban, amit Ata a világra nyílását követő években elmesélt. Hogy abban minden, de minden igaz! Az is, hogy Marosvásárhelyen milyen csoda történt 1664-ben egy forrással azután, hogy a városban kétfejű csecsemő született, hogy a középkorban is volt már egyetlen útra érvényes villamosjegy, hogy vannak jó hóhérok is, ugyanúgy, mint égszínkék macskák, doromboló kötőtűk, és van 89 fokos derékszög is, élőben is lehet lassítva nézni a lóversenyt, expressz ajánlva is postára adható a vérpad, a Föld Vásárhelytől Japánig átfúrható, és a szoknyapecér Giovanni Giacomo Casanova saját bevallása szerint mindörökre az állami inkvizíció leghűségesebb szolgája marad. És az is, mert annak már tanúi is lehettünk, hogy a virágmadarak hajnalban lehullnak, az a sajátjának tekintett kétszáz évnyi történelem is a cselédfarsangban, a Súrlott Grádics törzsasztalának matuzsálemei és minden, látszólag hihetetlen meséjük, a Vanília leveleinek hitelessége, a lehetetlen nappali holdfénynél készített klenódium, az álomkölcsönzés, a szászokat sirató szomorú hold, a látomások könyvéből felfénylő magnóliák, de még a forró jég is. És ha még ez sem elég a hitelesség bizonyítására, hát tessék csak ráhangolódni az ütő- és védekező hangszerek dallamára, ritmusára, tessék együtt sírni a kisemmizett kislányokkal az elsodort babaházért, vagy tessék megfigyelni a költő szikrázó tekintetét, háttérben a nemzettel, amint a széltörésben ránk emeli. És akkor majd lehet, hogy egyet beszélünk.

Az én életemet Vári Ata meséi, történetei szebbé, jobbá tették, mert hinni tudtam, hinni akartam bennük. Ugyanis viszonylag hamar beláttam, és életelvemmé tettem a másság megítélésében az ő alapigazságát, hogy „végtére is, ha az ember török, nem lehet olyan, mint a többiek”. És tudom, hogy rajtam kívül számtalan olyan ember van még, aki, miközben a józan életre igyekezett ráhangolódni, megélte a hihetetlen hitének áldását, meggyőződvén, hogy csodák márpedig vannak. És hozzám hasonlóan, bátortalanul ugyan, de időnként le-leütnek egy-egy billentyűt, a saját szívhangjukat, annak ritmusát utánzandó, az ő árverésre ítéltetett, régi zongoráján.

Hogy mit érne ez az élet így, a maga hetvenöt évével, ha azt is árverésre bocsátanák, nem tudom. De gondolom, azok alapján, amiről itt vallottam, elhiszik nekem, hogy az elsők között ajánlanék rá a kikiáltási árra. És merem remélni, hogy miként a zongora is elnézte a rajta klampírozóknak az általuk leütött olykori hamis hangokat, tudván, hogy azért játszanak rajta, mert szeretik és értékelik a belőle kicsalható harmóniát, Vári Ata is elnézi nekünk, az olykor eltévelygőknek, hogy mindentől függetlenül szeretjük és értékeljük őt!

Káli István