Idén 140 éves az EMKE, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület. „Időszámítása” – ahogyan Pákei Sándor József tiszteletbeli alelnök és főtitkár írta a negyedszázados évforduló alkalmából kiadott emlékkönyv bevezetőjében – „voltaképpen a legelső értekezlet pillanatától, 1884. december 27-től, karácsonya napjától kezdődik.” E napon Haller Károly kolozsvári polgármester hívó szavára gyűlt egybe a 40-50 lelkes ember, akik elhatározták egy magyar közművelődési egyesület megalakítását. Mégis, az EMKE „hivatalos” születésnapjának 1885. április 12-ét tekinthetjük: ekkor tartották Kolozsvárt az Unió utcai Vigadóban az alakuló közgyűlést, elfogadván azt az alapszabályt, amelynek 2. paragrafusa kimondotta: „Az egyesület célja működési körében a hazafiság fejlesztése a nemzeti irányú művelődés által”.
Közel fél év múlva, 1885. augusztus 31-én, ugyancsak Kolozsvárt, összeült a „tisztválasztó, vagyis végleg szervezkedő közgyűlés”. Ekkor az EMKE-nek már 6303 örökös, alapító, rendes és pártoló tagja, valamint igen jelentős, 452.476 korona vagyona volt. Elgondolói, létrehozói között ott találjuk a korszak jeles személyiségeit, politikusokat, írókat, egyházi méltóságokat, mint például Bethlen Gábor gróf, főispán, Finály Henrik egyetemi tanár, Bartha Miklós lapszerkesztő és publicista, Hegedüs István ref. kollégiumi tanár, Grünwald Béla, Herman Ottó, Munkácsy Mihály vagy Jókai Mór.
Kossuth Lajos a legelsők között volt, akik felismerték az EMKE-alapítás rendkívüli jelentőségét. Turinból ezt a sürgönyt küldte az alakuló közgyűlés résztvevőinek: „Erdély jobb keze hazánknak. Minden talpalatnyi térrel, amit ott a magyarság elveszít, hazánk ezeréves magyar állami jellegének biztonsága csorbul. Hazafiúi irányban ellensúlyozni a magyarellenes állambomlasztó bujtogatást, feltartani a magyarságot, visszaszerezni az elveszett tért, fejleszteni a magyar közművelődést, olyan önvédelem, melyet minden magyarnak támogatnia kellene. Levélben intézkedem, hogy alapító tagsági díjul 100 frt. a közművelődési egyesületnek befizettessék. Fogadják elnézéssel a hontalan magyar filléreit”.
De hamarosan megmozdult az egész ország társadalma: tehetős mágnások, birtokosok, jeles egyházi férfiak, áldozatkész értelmiségiek, kereskedők, iparosok, ügyvédek, gazdaemberek siettek felajánlásaikkal, adományaikkal az EMKE nemes céljainak támogatására. Osdolai Kun Kocsárd gróf – az egyesület első tiszteletbeli elnöke – egy székely földműves iskola létesítésére 1889-ben az EMKE-re hagyta Alsó-Fehér megyében algyógyi birtokát (2190 hold szántóföldet, kaszálót és legelőt, a hozzá tartozó épületekkel s felszerelésekkel), aminek az értékét akkor kb. 450.000 koronára becsülték. Lengyelfalvi Orbán Balázs báró – A Székelyföld leírásának nagynevű szerzője – tövisi birtokát hagyományozta az egyesületre, hozzátéve azt a 200 darab aranyat is, melyet a szolnoki pályaudvaron egy rongyba kötve talált. Dersi János marosvásárhelyi birtokos végrendeletében 20.000 korona készpénzt hagyott az EMKE-re „munkásságával és takarékosságával szerzett vagyonából”. De ne feledkezzünk meg – mások mellett – Valicsek Mátyás székesfehérvári „csapómester” adományairól sem: „Tekintve, hogy teljesen vagyontalan ifjúként jött Magyarországra, és összes vagyonát itt szerezte, ezen új hazája iránti szeretetből hagyott az EMKE javára 400 K-t”. Így jött össze fokozatosan a századforduló idejére az a jelentős EMKE-vagyon, mely lehetővé tette az egyesület sokirányú és hatékony működését.
Száznegyven évvel ezelőtt az EMKE megalapítását történelmi szükségszerűség érlelte halaszthatatlanná. A „nemzeti irányú művelődés” felpártolása Erdélyben már a múlt század második felében is egyet jelentett a magyarság itteni megmaradását szolgáló nemzeti felelősség vállalásával. És nem véletlen, hogy az EMKE tevékenységének legfontosabb területe kezdettől fogva az iskola, a magyar oktatás.
Jelképesnek is mondható, hogy a gróf Kun Kocsárd áldozatkészsége nyomán létrehozott, róla elnevezett algyógyi székely földműves iskola hosszú időn át az EMKE legjelentősebb teljesítményeként töltötte be hivatását. Elemi népiskolák egész sorát hozta létre az EMKE – mindenekelőtt a leginkább veszélyeztetett szórványvidékeken: a Mezőségen, Szilágy és Hunyad megyében, a Kis- és Nagy-Küküllő mentén. A negyedszázados évfordulóra kiadott emlékkönyv egyik fejezetében (az EMKE fenntartotta, szervezte vagy segítette elemi népiskolák) 163 ilyen tanintézetről tesz említést Sándor József.
Megdöbbentő adatok tanúskodnak a korabeli iskolaviszonyokról. Megtudhatjuk: „Kis-Küküllő vm. 127 nem magyar iskolájával szemben csak 53 magyar állott s ebből is csak 3 községben volt állami. Kisdedóvó sehol”. Az akkori Maros-Torda vármegyében „39,7%-ban nem magyarul hangzott a tanítási nyelv, holott a 158 990 lakosból akkor csak 35,04% vallotta magát nem magyarnak”.
Ilyen körülmények között az EMKE okkal fordított oly nagy gondot a magyar szórványok iskolaviszonyainak javítására. Ime, néhány példa ez irányú tevékenységének érzékeltetése végett: a Maros-Torda megyei Mezőménes falu (lakóinak száma a századforduló idején 388, ebből magyar 166) református felekezeti iskolájának terme „annyira rozoga, hogy szél átjárta s az eső becsorgott a tetőn”; az EMKE anyagi segítségével 1903-ban újjáépítették úgy, hogy ezután a tanköteles gyermekek (szám szerint ötvenen) jó körülmények között tanulhattak falai között. Pusztakamaráson (Kolozs megye) az EMKE vállalta magára a magyar református pap-tanító körlelkész javadalmazását. EMKE-hozzájárulással épült fel a radnóti, magyarózdi, uzdiszentpéteri, magyarókereki, magyarnagyzsombori, magyarlétai, kissebesi, aranykúti iskola is, hogy csak néhányat említsünk. Az EMKE jelentős összegekkel segítette a tanítókat, a szegény sorsú gyermekeknek adományokat utalt ki, tanfolyamokat szervezett az analfabetizmus felszámolására stb. Szinte áttekinthetetlen a művelődés, a magyar anyanyelvű oktatás érdekében kifejtett EMKE-munka teljessége. Hisz még szót se szóltunk az általa létrehozott népkönyvtárak százairól, a kórusokról, a különféle irodalmi és népművészeti megmozdulásokról, a műemlékvédelmi tevékenységről. És a nép jólétét célzó gazdasági, iparfejlesztési törekvésekről, közérdekű építkezésekről, melyek mind az alapszabályzatban megfogalmazott nemzetmentő célkitűzések megvalósítására irányultak.
Sajnos csak az első világháború végéig tarthatott az EMKE virágzásának eseményekben és sikerekben gazdag korszaka. Ekkor a közadakozásból összegyűlt hatalmas vagyon elveszett; az EMKE birtokait is kisajátították Romániában. Működése nem szűnt meg egészen, de igen-igen beszűkült. Vezetője, irányító szelleme továbbra is az a Sándor József maradt, aki már az induláskor meghatározó szerepet játszott az egyesület életében. 1944 végén, amikor a főtitkári tisztet a jeles kolozsvári költő és szerkesztő, Kiss Jenő vállalta el, ismét megélénkült az EMKE Észak-Erdélyben: könyveket adtak ki, támogatták a műkedvelő színjátszást és kórusmozgalmat, gondjaikba vették a könyvtárak és múzeumok ügyét. Rövid ideig tartó pezsgés után az EMKE 1946-ban kényszerűség folytán beolvadt az egykori Magyar Népi Szövetségbe, annak a közművelődési osztályába, és átmeneti vergődés után megszűnt létezni. Ez már a kommunista-nacionalista diktatúra kultúra- és nemzetiségellenes politikájának kezdeti szakaszában történt, amikor sok más beolvasztás, megszorítás, tiltás jelezte a zord idők eljövetelét. Négy nehéz évtizeden át említeni sem lehetett, hogy ezeken a tájakon volt egyszer egy EMKE…
A történelem viharai nem tudták kioltani az EMKE szellemiségét. 1991 tavaszán Brassóban újjáalakult az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, változatlanul Kolozsvár központtal, mint a romániai magyar kulturális élet egyik legfontosabb önálló és hiteles civil ernyőszervezete. Az EMKE sokágú tevékenységének a legjelentősebb keretei a különböző helyi művelődési egyesületek, társaságok, egyletek. Legújabb korában az EMKE számtalan helyi, országos és nemzetközi kitekintésű rendezvényt szervezett, szakmai testületeket hozott létre, Magyar Házakat és emlékházakat alapított, kiadványokat jelentetett meg, emlékjeleket hagyott, partnerséget és támogató szerepet vállalt. Tevékenységei során a magyar identitás és az erdélyiség megőrzését, az egyetemes kulturális értékek előtérbe helyezését, a műveltség közkinccsé tételének gondolatát tartja szem előtt.
Erdély földjén messzi múltban gyökerező, gazdag hagyománya van a cselekvő művelődésnek, a sorskérdésekkel történő szembenézés iránti fogékonyságnak. Ilyen szellemben kíván eleget tenni a hivatásának a 140 évvel ezelőtt megalakított EMKE is. Változott történelmi viszonyok között, a jelenkori lehetőségekhez igazodva végzi munkáját. Sajátos értékeink ápolásán túl azonban figyelembe kell vennünk, hogy a világ sokat változott és változik körülöttünk. A kultúra területén is új kihívásokkal és igényekkel kell szembesülni, ezért időszerűvé vált, hogy Ady szellemében elmondhassuk: „új időknek új dalaival”.
Száznegyven évvel ezelőtt jött létre az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület. 2008 óta az EMKE országos elnöksége kezdeményezésére április 12-e az Erdélyi Magyar Közművelődés Napja lett. Ebből az alkalomból illesse köszönet a közművelődést szolgáló kultúrembereket, a kitartó szervezőket, az elkötelezett közművelőket! Az EMKE jelszavának jegyében: „Ki a köznek él, annak élni érdemes!”
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
