10. Marosvásárhelyi Nemzetközi Fotóművészeti Szalon

Korlátozva is a nagyvilágra nyitottan

Marosvásárhelynek is megvannak a maga nagy fotós eseményei. Talán a legtávolabbra ható visszhangot a Marx József Fotóklub Nemzetközi Fotóművészeti Szalonja kelti. A rendezvény idén jubilál, tizedszer került a város közönsége elé. Országos biennáléként a jelenlegi a 18. bemutatkozás. A november 26-án lezajlott megnyitó és díjátadó ünnepség a várban, a klub galériaként is szolgáló székhelyén, a Szűcsök bástyájában ehhez méltó rangban, szinten és intenzitással vezette fel a kiállított anyagot, amelynek látványa igazán tartós élményt kínál a látogatóknak. 

Közel félszáz díjazott kép került a falakra, 22 ország 114 fotósának 834 benevezett felvételéből a legjobbak. Ezt persze kockázatos határozottan kijelenteni, mert lehetséges, hogy egy másik zsűri (a mostanit Kerekes István, Nagy Lajos, Ovidiu D. Pop alkotta) nem pontosan a most kiválasztott fekete-fehér és színes fotókra szavazott volna, de kétségtelen, hogy amiket itt láthatunk, mind megérdemlik az elismerést. Ebben az ünnepváró nyüzsgésben is érdemes felkeresni, megcsodálni a kiállítást, meggyőződni arról, hogy a méltatók nem túloztak a megnyitón, amikor kijelentették, az ilyen jellegű fotós szalonok között idén ez a legszínvonalasabb az országban. A világ minden tájáról, többek közt Kanadából, Indiából, Izraelből, Vietnámból, Ománból, Malajziából, a Koreai Köztársaságból, Mauritiusról is küldtek fotókat a pályázók. Nyilván legtöbben Románia és Magyarország képviseletében mutatkoztak be. De már maga a felsorolás is sejteti, egzotikumban is bővelkedik a kiállítás látványvilága. De bárhonnan érkeztek is a felvételek, a fotók tanúsága szerint a benevezőket leginkább az EMBER érdekli, izgatja. Igen, így, nagybetűsen, általánosítva, miközben a fotók talán legpregnánsabb kvalitása az, hogy egyénítenek. „Sok van, mi csodálatos,/ De az embernél nincs semmi csodálatosabb” – mintha mindannyian Szophoklész híres mondásához igazodtak volna. Akkor is, ha talán nem is tudnak az ókori görög író és gondolkodó szállóigévé vált mondásáról. És akkori is, ha éppen a természetet vagy az állatok univerzumát próbálták megörökíteni. 

A pandémia minden ilyen megnyilvánulás megszervezését megnehezítette, a különféle korlátozások a fotóművészek mozgását, elképzeléseik kivitelezésének lehetőségeit is szigorúan leszűkítették. Ezért is jó, hogy a fáradhatatlan klubelnök, Both Gyula és szervező csapata nem szabott meg tematikai és szakosodás szerinti kereteket. A fotóművészet valamennyi ágának és irányzatának reprezentánsai pályázhattak, ami ugyanakkor nyilván problematikussá tette az összehasonlítást. Mert hogy lehet például egy természetfotót egy néprajzi felvétellel, egy szociofotót egy sportjelenettel, egy portrét egy tájképpel a lehető legigazságosabban összevetni?! Díj egyébként bőven volt, két hosszú asztalt töltöttek meg a kitüntetések. Sajnos a díjazottak közül személyesen kevesen lehettek jelen. A fotóik vallottak róluk is, tehetségükről, beállítottságukról, látásmódjukról, emberi és szakmai hitvallásukról, sok egyébről. Egyfajta kettősséget sugall a kiállítás a maga fekete-fehér, illetve színes részlegével. Az előbbiek drámai hatásukkal, gondolati töltetükkel a grafikát juttatják eszünkbe, a finom színharmóniák, az ütköztetett tónusok színsziporkáikkal, fényeikkel a festészet értékeihez, a líraibb életszemlélethez közelítenek. Sokat megélt, idős arcok, elhomályosodó tekintetek és gyermeki életöröm, ártatlanság, tisztaság, lehangoló magány, reménytelen egyedüllét és felemelő társas kapcsolat, mozdulatlan tétlenség, zárkózottság és kirobbanó energiák, fékezhetetlen vágták egyaránt erősítik a látottak sugallta kettősségérzetet.

De mindenben ott érzékelhető a humánum, akkor is, ha a képről mintha még az ember nyoma is hiányozna. Mert akkor is átsugároz valamiképpen a kamera mögött álló személy tudati, lelki valósága. Ha belegondolunk, be kell vallanunk, hogy a marosvásárhelyi fotószalon kissé egyoldalúan ábrázolja mai zaklatott világunkat. Alulírott nemrég a budapesti World Press Photo tárlatán borzadt el azon a töméntelen szörnyűségen, bajon, bánaton, nyomorúságon, kegyetlenségen, amit ugyancsak emberek okoznak szerte a nagyvilágban. Az is valóság, kendőzetlenül kirajzolódva a sajtófotó aktualitásra nyitott, kiélesített tükrében. A Szűcsök bástyájában az emberi élet szebbik, jobbik, biztatóbb, derűs fele tárul elénk. Örüljünk, hogy számunkra ez a valósabb, az elérhető, megélhető, elviselhető, olykor egyféle katarzist is nyújtó realitás.