Vannak népek, főleg a déli, az arab országokban, vagy a fekete Afrikában, amelyek életük nagy részét az utcán töltik: ott főznek, mosnak, palávereznek, játszanak, veszekednek, verekednek, csak pár órára húzódnak be kuckóikba aludni, erőt gyűjteni a következő napra.
Vannak népek, főleg a déli, az arab országokban, vagy a fekete Afrikában, amelyek életük nagy részét az utcán töltik: ott főznek, mosnak, palávereznek, játszanak, veszekednek, verekednek, csak pár órára húzódnak be kuckóikba aludni, erőt gyűjteni a következő napra.
Európában ez nem így van, az utca itt arra való, hogy közlekedjünk rajta, el- és hazamenjünk. Majd zárt kapuk/ajtók mögött éljük (magán)életünket. Persze, itt is van kivétel, tegnap jártunk az egyik faluban a cigánysoron, ahol szintén az utcán volt a sor apraja-nagyja, kutyástól, macskástól.
A hazai eseményeket figyelve, az az érzésünk, hogy lassan, de biztosan mi is a harmadik világ felé tartunk.
Elég, ha csak az utóbbi hetek eseményeit említjük: a fél ország az utcán van, tüntetés tüntetést ér. Egyesek a kóbor kutyák ellen tüntetnek, mások az ellen tiltakoznak, nehogy bárki bántani merje azokat, még akkor se, ha gyermekeket és idős embereket marcangolnak halálra. Tüntetünk a verespataki aranybánya megnyitása ellen, még akkor is, ha sokaknak megélhetést biztosítana, de tüntetünk a bányanyitás mellett is, bár tudjuk, hogy a ciánalapú kitermelés veszélyes emberre és környezetre egyaránt. Az ügyben a hatalom birtokosai sem tudnak egységes álláspontot kialakítani. A miniszterelnök tudathasadásos nyilatkozatokat tesz: kormányfőként rábólint a Verespatak-tervre, a parlamentben nem szavazza meg. Társelnöke a kormányzásban pedig határozott nemet mond a bányatervre. Így aztán folyik a politikai nyilatkozatháború, porhintés.
A hisztériakeltésben a kereskedelmi tévék viszik el a pálmát, éjjel-nappal, egymást túllicitálva mutatják
a hátborzongató képsorokat, nyomják a szöveget pró és kontra, bármiről is legyen szó. A politikusoknak pedig jó alkalom a tévészereplésre, hadd ne feledkezzenek meg róluk azok, akik azért szavaztak bizalmat nekik, mert jobb életet ígértek. A politikai ígéretekkel átvert, korgó gyomrú „nép” szeme megbabonázva tapad a képernyőre, s egy ideig elfeledkezik róla, hogy küszöbön a tél, minden vele járó rémálommal: gáz-, villanyszámla stb. arról, hogy jut-e tanszerre, gyógyszerre, mindennapi betevőre.
Hogy teljes legyen a kép, arról is szólnunk kell, hogy ugyancsak mostanában volt egy másfajta „tüntetés” is. Nem véletlen az idézőjel, mert nem a szó megszokott értelmében vett demonstrációról volt szó, inkább egyfajta erődemonstrációról, ami azonban szintén a politikai harc része. A magyar–román futballmérkőzésről, illetve a drukkerek vandál viselkedéséről van szó. Persze nem feledkezhetünk meg a meccs eredményéről sem, amelyet egyes politikusok politikaitőke-növelésre próbáltak felhasználni. És üdvrivalgásban törtek ki, amikor sikerült legyőzni, „megverni”,
„megleckéztetni” a magyarokat.
Lassan összemosódik Verespatak a kóbor kutyákkal és a magyar huligánokkal. Lehet ez is egyfajta „búfeledtető” terápia?
