A zongorától a hidrogénbombáig (1.)

Sokan úgy vélik, hogy a zene és a tudományok felmérhetetlen távol állnak egymástól; a zenészek önfeledten muzsikálnak, a tudósok pedig hihetetlen erőfeszítéssel igyekeznek megfejteni és az emberiség számára használhatóvá tenni a világ titkait. A zene és a tudomány útja e nézőpont ellenére mégsem párhuzamos, hanem számos ponton keresztezi egymást. Egy kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy a zene a tudomány lelke.

Teller Ede élete kitűnő példa arra, hogy a nagy találmányoknak nem állja útját a zenélés, sőt a muzsika – mivel a teljes emberi agyat működésbe hozza – pozitív hatással van a tudományos gondolkodásra.

Kodály Zoltántól megkérdezték egyszer, hogy mikor kell elkezdeni a gyermek zenei nevelését. A zenetudós meglepően válaszolt: először azt mondta, hogy a gyerek születése előtt kilenc hónnappal, később pedig kiegészítette azzal, hogy a gyermek zenei nevelését már az anya születése előtt kilenc hónappal kell elkezdeni. Teller Ede a kodályi elv szempontjából rendkívül szerencsésnek mondhatta magát, mert az édesanyja jól zongorázott, és négy nyelven beszélt.

Teller Ede édesanyja, Deutsch Ilona Lugosról (Lugoj) származott, és zongoraművész szeretett volna lenni, de abban az időben egy polgári családból származó lánynak ez túl bonyolult volt. Így a zongorista karrier helyett férjhez ment Teller Miksa budapesti ügyvédhez, és abban reménykedett, hogy majd a gyerekei beteljesítik zongoraművészi álmát.

A Teller családban az Emma nevű lányt 1908. január 15-én Ede követte. És mintha a titkok világa tréfát szeretett volna űzni a szülőkből, Ede hároméves koráig egy szót sem szólt. Apja és édesanyja is egyre inkább arra gyanakodtak, hogy a kisfiú szellemileg nem teljesen egészséges. Aztán egyszer csak csoda történt: a fiúcska hirtelen megszólalt, és egész mondatokban kezdett beszélni. A gyerek hosszú hallgatásának talán az lehetett az oka, hogy a családban két nyelven beszéltek: édesanyja németül, édesapja magyarul társalgott csemetéivel.

A Teller családban gyakori esti programnak számított a zenélés. Az édesanya zongorázott, az apa pedig hegedült. Zenei értelemben úgy is fogalmazhatunk, hogy a család életében állandóan jelen volt a harmónia; a zene törvényszerűségei pedig mindenkit megtanítottak arra, hogy a disszonanciákat fel kell oldani…

A kis Ede hatéves korában ámulatba ejtette környezetét, mert három- és négyjegyű számokat képes volt fejben szorozni és osztani. Az apa kis büszkesége hamarosan „bosszúságot” okozott, mert rájött, hogy a hegedű nem játszik olyan ügyesen, mint a zongora, és mivel gyakran szóvá is tette megfigyelését, Miksa úr kimaradt a házi együttesből. Zenélés helyett az apa sakkban igyekezett elégtételt nyerni, de nagy „keserűségére” a kisfiú rövid időn belül könnyedén legyőzte apját.

Az I. világháború végén nehézkessé vált az élet Budapesten, így az apa a családot Lugosra küldte, mert ott könnyebb volt az élet. A nagy meglepetés akkor következett be, amikor a trianoni döntés következtében Romániát Erdélyhez csatolták, és a család nem találkozhatott az apával. Ez az időszak megalapozta Teller Ede zenei képzését, mert egy állás nélkül maradt zenetanárt fogadott fel a család a gyerek tanítására. A zongora hamar barátságot kötött a gyerek ujjaival, és az édesanya már abban kezdett reménykedni, hogy fia híres zongorista lesz.

A Budapesten maradt édesapa egy évig küzdött, míg kapcsolatai révén sikerült magához vinnie feleségét és gyermekeit. A Lugoson töltött évekre Teller Ede úgy emlékezett vissza, hogy ha nem sikerült volna onnan eljönniük, valószínű, hogy zongorista lett volna belőle. Arról viszont alig beszél a világ, hogy a zeneakadémiára is beiratkozott, ahol két évet tanult.

Teller Edét jobban érdekelte a matematika, mint a muzsikálás, ezért tudatosan a számok világában mélyült el. Budapesten érettségizett. Édesapja tanácsára vegyészmérnöki szakra iratkozott a Királyi József Műegyetemre. Az egyre jobban fellángoló antiszemitizmus miatt 1927-től Németországban tanult kémiát és fizikát, 1930-ban Lipcsében megszerezte doktori címét, majd 1935-ben az Egyesült Államokba menekült.

Amerikában részt vett az atombombák kifejlesztésében, ugyanakkor az atomreaktorok biztonságosabb működésének kidolgozásában is nagy szerepe volt. Őt nevezik a hidrogénbomba atyjának.

Bőséges tudományos munkája mellett a zongora mindig szellemi erőforrása volt. Ha pihenni vágyott, a zongorához ült, és egy-egy Mozart-szonátával új erőt nyert. Eme sajátos pihenési formának azonban nem mindenki örült, mert gyakran éjszaka ült a hangszer mellé, amikor nem mindenki volt fogékony a mozarti zsenialitásra.

Az atomok láthatatlan világában jártas tudós a zene láthatatlan világának titkait is fürkészte. Igyekezett szavakkal megfogalmazni, mitől szép a zene. „…hogy a zenében mi szép, csakis azon múlik, hogy mi mit fogadunk el szépnek. Tudom, ezt nehéz elfogadni, míg élvezettel hallgatjuk a zenét, de azt gondolom, hogy a zenében az egyszerűség és komplexitás kontrasztját szeretjük. Ha túl egyszerű, előbb-utóbb unalmassá válik. Ha túl komplex, idegenszerűnek érezzük. Amikor egy szonáta ugyanazt a témát különböző skálákon mutatja be, és azokat éppen csak észrevehető módon fűzi össze, akkor örömet okoz, hogy a kapcsolatok felfogása érdekében oda kell figyelnünk. A zene olyan játék, ami az emberi megismerés folyamatát példázza.”

Nem egy zenében érdekelt muzsikus állítja, hogy a zene az emberi megismerés folyamatát példázza, hanem egy atomfizikus. Ha elfogadjuk hitelesnek, amit a tudomány terén állított és bizonyított, miért ne fogadnánk el azt is, amit a zenéről mondott? Ha Teller Edét kérdezték volna a zene tantárgy fontosságáról, biztos, hogy nem nevezte volna alacsonyrendűnek. Aki pedig ezek után is mellékvágányra tolná a zenét, az olyan okosnak érzi magát, hogy egy Teller Edét is felülbírálhat, vagy éppen tudatlanságát igyekszik mindenáron kinyilvánítani?

(Folytatjuk)