Viszlát, Pilinszky úr!

Rég volt, mikor én még monopolhelyzetben voltam, sóhajtja félhangosan, csak úgy, a levegőbe, de a csapos hallászónáját célozva Kétkárd Vazul, az opuntérista gyorsvándor.

Kedei Zoltán kollázsa

Rég volt, mikor én még monopolhelyzetben voltam, sóhajtja félhangosan, csak úgy, a levegőbe, de a csapos hallászónáját célozva Kétkárd Vazul, az opuntérista gyorsvándor. Bíborcsók, a bibircsókos csapos untig ismerte a történetét, ő már a hallásszabadság érája előtt aktív auditív kukkoló volt, és jól járt vele –, lám, az új rend nem küldte el, tartaléklángon füstölögteti. De azért odafigyelt, minden infó durvául jól jöhet ebben az új világban. Kétkárd Vazul voltaképpen kétkokárdás, igazából: opportunista, viszont vándorolnia néha pánikszerűen kell, mivelhogy rendszerint rosszul méri fel a helyzetét, földrajzilag pláne. A fogait akkor verték ki, amikor a nagy verekedés volt, és ő kétféle kokárdát viselt, felváltva. Nem azt mindig, amelyiket illett volna. A székely lajbirángatóban elkiáltotta magát: „Jos cu ungurii!” A másik oldalon volt a Birt nevű csárda, cujkát osztogattak, nosza, kokárdát cserélt, és mivel használt a verés, okult belőle, azt ordította torkaszakadtából, hogy „Mars haza, b. o. banda!”

Meglehetősen pösze, lám: Kétkokárdás helyett Kétkárd a neve. Megpróbált hamis kártyákkal pikétálni, börtönben húzta ki a telet, kitanulta a modern tudományt, élvezési tanácsadó, vagyis életvezetési. Is. Szókincse big-big bővült, memóriája tágkeblűen fogadott be mindent, amiről nem is sejtette, mit jelent. Hízelgésképp zsírtáltosnak hízelgte a smasszert, hosszú napokon át duvadt felmosórongy lett a legjobb barátja.

Nagy ritkán, csak kéthetente ütötték, ezt nyögte: Nyemá. Nehogymá, nehogymá.

Most az a helyzet, hogy amikor ilyen az idő, azért van, mert pisilnek a legyek, magyarázta Bíborcsók irányába, a bibircsókos csapos felé kandítva, akitől lám, hiába hozza elő hajdani romantikus éveit, nem kap egy csütöri cseppnyi ingyenpiát sem, hiszen ezek a maiak nem is hallottak a szirupos gabonapálinkáról. A monopolról.

Amikor a legyek pisilnek, kijönnek a rákok a Marosból, és lelegelik a vetést. A bibircsókos legyintett, és csorgatott a mustárospohárba ama hétlejes vodkából. Kétkárd Vazul megigazította bordó csokornyakkendőjét, megpödörte a bajszát, hogy bele ne érjen, és egy hajtásra bedobta a nagypénteki italt.

A csárdába két duvadt alak lép be. Két kigyúrt árdélyi bumbelemózsi. Kakastaréjos későrómai marconák. Az egyik konyakot parancsol, a másik semmit. A csapos elhajol a horog elől, majd reszketve eléje teszi a legfinomabb üdítőt. Kétkárd Vazul hátrább húzódik, túl későn. A konyakozó rászegzi zsebtelefonját, a sifitelőst, piszkál valamit rajta, és merőn fixálja a hitvány öreget. Aztán intertextualizál Walakivel, hogy né, ez: megfelel-é. Utána karon fogják Kétkárdot, nyamván tiltakozik. Töltsetek vodkát, nyögi, és bár még nem vertek hozzá, kijön belőle a nyemá, nyemá.

Ha csak ez a baj, tölts neki. Tudod mit? Add ide a flakont! És vitték Kétkárd Vazult, mint ha két héja ragadná fel az egyszem döglött nyulat.

Hetek múlva került elő. Szerencsére kevés a víz a Poklosban, kicibálták, s vitte is a mentő.

Semmi baja, menjen haza, küldte el az orvos, amint megvirradt. Jó, vidult fel Kétkárd Vazul, és elmagyarázta a dokinak a procedúrát. El tetszik menni a fakturával az egyes gyiséhez, ott be tetszik fizetni a takszát, és mikor megkapta a kitáncát, visszamenyen a doamnához a gyisénél, és kiállítják magának az ádeverincát. De legyen önnél pásáport vagy buletin, neáparát! A kázierhez a másik gyisénél kell fizetni, de előbb kitölti a formulárt. Utána a doamnánál fizet, visszajön a kitáncával, és kiadják, ami kell a kázierhez, na.

És a markát tartotta. Hja, az infó pénzbe kerül! Vidd el innen, szólt a doki a sofőrnek. Semmi dubajozás, tiltakozott Kétkárd Vazul. Szingli vagyok, vigyél a Tufa de Veneziába. Ilyen kocsma nincsen, vont vállat a csávó, és kirakta a főtéren. Szerencsére arra járt Trompét, a sárga kaviár (olaszul polenta) feltalálója, akitől épp negyedszázada kobozták el a trombitáját, mert estére mindig annyira ellátta magát, hogy takarodó helyett gyülekezőt fújt, egyszer pedig, mikor az ezredes lánya belépett a kapun, bombariadót is.

Drága lelkem, te púp! Üdvözölte megható szeretettel, és punnyadó szíve hirtelen megnyílt, mint a liftakna. Hát megkerültél, te pálmakövület? Hát merre jártál, te kutyacsipező?!

Eszünk-e valaha még gyimesi túróspulickáááááááát?!

Barátkoztak egymás baktériumflórájával, ölelkezés után menet, vagyis botorkádzás közben elszívták Trompét tartalék csikkjeit, és máris ott találták magukat Bíborcsók, a bibircsókos csapos pultja előtt. Az arca kelt tészta, itt-ott kisülve, amúgy egyszemélyes alkoholbíróság. Kinek ád, kinek nem.

Az ünnepre való tekintettel már nagyjából egyben találtatott a lényegtelenek társasága, nézték is csodálkozva, hogy ez a Kétkárd Vazul semmit sem változott. Éppen olyan ramaty, mint volt. Még a csokornyakkendője is muramistásan péhowárdos.

Na, hoppá-hoppá, ninánáj, jutott a hétlejes vodkából (közben felemelt áron) bővön-bővön. Volt hatalmas lájkcumani és gazdag kéjhömpöly. Kétkárd Vazul jó bog bankjegyet vágott reszkető kezével ki az asztalra. Köntröllőr valék, urizálta. Ne javíts ki: köntröllőr.

Trompét elriant némi pénzzel, polentát nem, de kerített böjtös málét egy alkalmi kofarinától. Csámcsogva csemcsegtek, megint jó volt élni. Aztán sor került a beszámolóra is. Hát a két marcona római kakastaréjos bambuc tiszta valóságsóba röpítette Kétkárd Vazult. Két verés és három korty szilvalé mellett csakhamar beletanult a szerepébe. „Ilyen művelt köntröllőrt nem minden kertévében találni. Na mindegy, rövidre fogva: a falu neve megint nem jut eszembe, de majdnem város. Azok már a januári harácsülésen elhatározták grémiumilag, mármint a tanács, hogy megvédik magukat, vagyis a falut, ami majdnem város, a lobalizációtól. Ne javíts ki, te vagy a selypebb!

Bennem mindörökkétig is saslódott a vágy a becsre. Igazi virtüőz köntröllőr, aki a legfelsőbb számvevőszéket is megfingerolja, barátaim. Igaz, hogy a megbízóim nem fukarkodtak a boldogságlöketekkel. Nagyon tudták a dolgukat, béna testvéreim. Zseniális megoldásokat találtak ki. Előbb a tájat nyilvánították védetté, így nem kellett megjavítani az utakat sem. Aztán nullázták a fákat és az erdőket. Meg sem hozták a tanácsi döntést, a láncfűrészes különítmény már akcióba lépett. Ott mindenkinek legalább évtizedre való tűzifa tartaléka szárad a csűrében, közbirtoktalan komáim. De még az útszéli fasorokat is örömbe vonták. A környéken olyannyira oltalmazott a kanadai nyárfa, hogy tűzgyújtónak való forgácsot sem találsz belőle. A Védelmi Bizottság eladta az egészet egy gyufagyártó cégnek, azóta én is oda vágyom, Ouvea szigetére. Mert ott sosem kell gyufa, mindig élhetnék.”

Az hol van? Kérdezte a rekegő bivaly, vagyis Trompét, és hosszan fújta az orrát. Amit belőle meghagytak. De Kétkárd Vazul elengedte a cimpája mellett az oktalan kérdést. „Az élővilág sem szabadult meg a védelemtől. A gazdák tejelő állatait elmentették az egyik túrógyúró káeftének, cserébe elintézték, hogy rekordidő alatt jussanak útlevélhez, spanyolföldön szedik az epret meg a málnát, egyebet. Mielőtt megszöktem, éppen a juhokat és a bárányokat vetették a nagy mentőakció alá. Hujjé, bibircsókos Csókos Bibír, adjál valami jobbat, mert új pénzzel fizetek!”

Senki sem hitte, hogy Kétkárd Vazul képes meglépni valahonnan. Hiszen az ő legfőbb vidéki szindrómája a pincebénulásos sáncmérgezés. „A bűnhamisító szövetkezet úgy megkorrumpálta a nyakukra küldött igazi ellenőrt, hogy azóta már valahol Venezuelában gereblyézi a hullámokat. Nekem is beígérték ezt az Ouveát. Pompás sziget, sose érje el a cunami! Meglépek egy fapadossal, aztán mind kereshet a dénéá!...

Persze a tályog kifakadt, kapkodva törölték a gépekből az adatokat, és az én hamis aláírásom sem kellett többé senkinek, úgyhogy eszméletlenre itattak, halljátok? Engem? Hát mi az alapszakmám, szaktársak?! Igaz-igaz: patak latyakjában találtak rám a mentősök, az sem titok, hogy mindent elfelejtek, a józanság úgy működik nálam, mint egy óriási dilét, de most, hogy váratlanul pénzt találtam a zsebemben, s feltöltöttem az akut, minden előjön, mintha videón látnám az egész társaságot. Olyan tanúvallomást tehetnék, pajtikák, hogy nincs annyi nap, ahány esztendőre sittelnék le a gazembereket...

De ne szólj szám, nem fáj fejem. Igaz-e, öreg szivar barátom, te Trompét!”

Ki hitte volna, hogy olyan művelt, csodálkozott ez a Trompét.

Nemsokára érkezett a piros-keresztes autó, kiszállt belőle két csákós félkatona világoszöld köpenyben. Olyan egyformán léptek be és szúrták ki egyből Kétkárd Vazult, hogy senki meg nem mondaná, melyikük a főápoló az elmeosztályon... Szegény nagyon vicces öltözetet kapott, eltüntették a kezeit. Mielőtt a fejére húzták volna a gumicsuklyát, még hallották, amint valami furcsa beszéd hagyja el a száját.

És fölzúgnak a hamuszín egek, hajnalfele a ravensbrücki fák. És megérzik a fényt a gyökerek. És szél támad. És fölzeng a világ. Mert megölhették hitvány zsoldosok, és megszünhetett dobogni szive – Harmadnapra legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.

És akkor valaki, akitől sosem hallottak épkézláb mondatot, egy kezeslábast viselő baszksapkás munkanélküli elsóhajtotta magát.

– Ó, istenem. Ez Pilinszky.

Mindenki visszatért a poharához. Itt ritkán ismerik az ember igazi nevét. Már a kocsinál jártak, amikor Bíborcsók, a bibircsókos csapos, könnyet morzsolva el a szeme sarkában, kiszólt a nyitott ajtón:

– Viszlát, Pilinszky úr!