Hétköznapi történet
A boldogság sokszor egy tenyérben elfér, vagy akár zsebben is elhordozható. De felváltani sosem lehet, mint egy jövő-menő százast. Erre Tökmag az egyik legjobb példa.
Az apró francia buldog kislány Renátával egyszerre költözött a négyemeletes tömbház harmadik emeleti lakásába. Régi lakók távozása előzte meg az érkezésüket. Elsőként a pocakos, lassú léptű, vicces kedvű idős férfi ballagott fel az „égi lakosztályba”, aztán alig pár hónap múlva a madárcsontú, minden váratlan neszre összerezzenő asszonyka, a társát a felhőúton is fürgén követő, hűséges feleség. Igaz, ő élete utolsó szakaszát már nem megszokott környezetében töltötte, idősebb gyermeke, Renáta bátyja vette magához. Amikor aztán az idős asszony is kilépett a földi létből, az ötvenedik mérföldkőhöz közeledő, korát legalább tíz évvel meghazudtoló, meleg tekintetű nő, a néhai házaspár lánya és annak négylábú lakó- és segítőtársa vette át, és töltötte meg újra élettel a kihűlt teret.
Született állatbolondként hamar megtaláltam velük a közös hangot. Kora reggeli „futamaim” és esti hazatéréseim is gyakran megajándékoztak a találkozás derűjével. Renáta, akármilyen fáradt is volt éppen, messziről sugározta az örömöt, amit a kiskutyával közös negyed- vagy fél órákból nyert. Parányi gumilabdát vagy valami, keze ügyébe kerülő botot dobigált neki, biztatta és dicsérte a zsákmánykergető gombócot, vagy csak csendben gyönyörködött abban, ahogy Tökmag elmélázik egy levélcsomó fölött.
– Nekem ez az igazi lazítás – jegyezte meg egyik esti beszélgetésünk alatt. – Mióta elváltam, ez a kicsi huncut a mindenem. A legjobb barátnőmtől kaptam a szülinapomra, azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Két szeretetéhes leányzó a nagyvilágban.
Rendszerint rövidek voltak ezek a párbeszédek – kimondottan az én örökös sietségem miatt –, ezért is maradt bennem jókora hiányérzet, amikor megtudtam, hogy másfél-két évvel a beköltözésük után Renáta újra csomagol. Aztán az elköltözése előtt mégis lehetőségem akadt egy mélyebb beszélgetésre.
– A bátyám már anyu eltávozása után tudtomra adta, hogy csak ideiglenesen maradhatunk a lakásban, ha nem tudom kifizetni a részét, akkor eladjuk az ingatlant, az árán pedig osztozunk – vázolta fel a helyzetet a szomszédasszony. – Azt mondta, örüljek, hogy néhány hónapig megengedi, hogy „ingyen és bérmentve” itt legyünk, de aztán szüksége lesz a pénzre, és különben is értékelhetném a nagylelkűségét, hogy csak a lakás értékének felére tart igényt, pedig többet is kérhetne tőlem, hiszen ő viselte gondját az édesanyánknak. Nem volt replikám erre az eszmefuttatásra, és az akkori szorult helyzetemben választási lehetőségem sem nagyon akadt. Egy bántalmazó házastársi kapcsolatból szabadultam éppen, nem hiányzott semmilyen újabb konfliktus az életembe. Elfogadtam hát a testvérem kínálta lehetőséget, aztán kétségbeesetten próbáltam hitelt felvenni, hogy kifizethessem. Bankról bankra jártam, de mindig, amikor válaszoltam a havi jövedelmemre vonatkozó kérdésre, menetrendszerűen jött a fejrázó sajnálkozás. Így idővel beletörődtem, hogy a frissen kialakított otthonom csak ideiglenes menedék Tökmagnak és nekem. Főként ezt a melegszívű „kislányt” sajnáltam, mert úgy ragaszkodik mindenhez, amit megszeret. De aztán az év elején történt valami, tudod, amikor az a fiatal házaspár megvette az alattunk levő lakást, és elkezdte felújítani.
Jól emlékeztem én is az átburrogott délelőttökre és délutánokra, amelyek több mint egy hónapon át váltották egymást. A szombat reggeli tatarozás esett a legrosszabbul, de valahogy túléltem azt is, és örültem, hogy vasárnaponként legalább csend van. Arra egyszer sem gondoltam, hogy Renátáék még nehezebben viselik az örökös zúgást, kopácsolást.
– Tökmagot nagyon megviselte a munkazaj, főleg azokon a délelőttökön, amikor én dolgoztam, ő pedig egyedül maradt otthon. Tudod, a francia buldogok nem ugatós fajták, ő sem adott hangot a rémületének, de mindig, amikor hazajöttem, láttam rajta, hogy sokkhatás alatt van. Csak remegett az ágyacskájában, alig tudtam megnyugtatni. Ez a helyzet valahogy megkönnyítette a szüleim lakásától való elválást. De nem csak ez. Nem sokkal azután, hogy a bátyám szólt, hogy talált vevőt, és már meg is egyeztek az árban, megismerkedtem egy kedves idős asszonnyal, aki szintén a környékbeli kutyások közé tartozik. Neki bichonja van, egy örökmozgó apróság, aki jóval idősebb, mint az én Tökmagom, de a játékkedve legalább akkora. Hamar össze is barátkozott a két leányzó, mi, gazdik, pedig jókat beszélgettünk. Így tudtam meg, hogy abban a tömbházban, ahol a néni lakik, van egy kiadó garzon, éppen olyan, amilyen nekünk megfelel. Hiszek az égi jelekben és a történések értelmében, így nem is volt kérdés, hogy megnézem azt az ingatlant. Természetesen Tökmagot is vittem magammal, és bármennyire elképesztő, ahogy belépett a kicsi, barátságos térbe, azonnal otthon érezte magát. Alig tudtam hazacsalogatni. Így most már nem aggódom az előttünk álló változás miatt, sőt alig várom, hogy bekuckózzunk az új, meleg fészkünkbe.
Örültem Renáta örömének, de kicsit elszomorított, hogy ezután nem láthatom olyan gyakran őt és négylábú játszótársát. Pár napja azonban újra találkoztunk a tömbházunk melletti sétányon.
– Csodásan érezzük magunkat az új helyünkön, és ez nagyrészt a kicsi „barátnőmnek” köszönhető – újságolta az egykori szomszédasszony. – Mi több, a múltkor, amikor a régi helyünkön jártunk, mert az egyik lakónak a negyedikről volt eladó házi méze, és vettem belőle, Tökmag meg sem állt szimatolni a szüleim ajtaja előtt. Úgy érzem, ezzel segített abban, hogy sokkal több mindent elengedjek a régi időkből, mint aminek tudatában vagyok.
