2020. június 3., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Főtéri történet

Már másfél hete nem sétáltam a főtéren, 65 év fölöttiként próbálom kevésbé kitenni magam a fertőzés veszélyének. Ez a lakás elhagyását tiltó rendelkezés egyedi próbatételként is megélhető, hadd lássam, lehet-e marosvásárhelyiként a főtér nélkül teljes életet élni? Első hallásra válaszolnék is igennel, de az igazság sokkal mélyebben van. Úgy jó húsz évvel ezelőtt még cserealjai (Tudor negyed) lelkipásztorként a legmozgalmasabb útkereszteződésnél lévő autóbusz-megállóban kérdeztem rá egyik presbiterre: hova megy? Mire ő őszintén, természetes meggyőződéssel így válaszolt: bemegyek a városba. Már akkor, ott magamban rákérdeztem: az egykori Szántó utca vége már nem a város?

Lakásom ablakából nem látok rá a főtérre, ezért személyesen megélt kíváncsiságomban valahol lelkem mélyén megszólal Márai Sándor Halotti beszéd című versének indítása:

„Látjátok feleim, szem’tekkel mik vagyunk

Por és hamu vagyunk

Emlékeink szétesnek, mint régi szövetek.

Össze tudod még rakni a Margitszigetet?”

Ülök a szobában, és próbálom összerakni a főteret, a megélt vagy csak megálmodott képeket, mert vannak események, amelyek csak az álmokban történnek meg, amelyek csak a vágyakban élnek tovább. Március végére kérte egy kárpátaljai magyar csoport, hogy mutassam meg nekik háromórás itt-tartózkodásuk idején a várost. Számolgattam már akkor, mit mutassak meg nekik, akik ugyanúgy magyarok, mint mi, csak éppen szegényebb körülmények között élnek, ugyanúgy reformátusok, mint mi, csak náluk egyelőre bizonytalanul távolodik az anyanyelvű tanulás lehetősége, és akkor unokáink hogy fognak együtt énekelni népdalt és zsoltárt? Aztán jött az értesítés: nem jöhetnek, nem találkozhatunk Marosvásárhely főterén, mert lefújták a határokon túli közös utazásokat.

Telefonbeszélgetésünk után elgondoltam, készíthetné(n)k egy olyan félórás, egyszerű okostelefonos videót a főtérről, és elküldhetném nekik, legalább úgy láthassák ezt a várost, ahova nem jöhettek el, pedig sokáig spórolták szerény jövedelmüket, hogy erdélyi útjukon Marosvásárhely főtéri értékeiben is gyönyörködhessenek. Kényelmes halogatás után a főteret előttem is lezárta a koronavírus, s így most emlékeimből próbálom összerakni. De vajon össze tudom-e rakni, mert a látványosságok, épületek helyett minduntalan a hajdani zöld békás szökőkút jelenik meg előttem, meg azok a tavaszi napfényes napok, amikor rózsaszín magnóliaszirmokkal volt tele a járda, a zöldre festett padokon mosolygós emberek ültek, középen boldog anyukák gyerekkocsit toltak, kacagó apróságok etették a galambokat, és mindegyre köszönni kellett valakinek, mert vidám és mozgalmas volt a központban az élet. Milyen gyorsan megváltozhat minden körülöttünk!