Hétköznapi történet
Messziről feltűntek az ünnepre készülők zűrzavarában. Derűs, lassú lépteik, szinte percenként összenevető, cinkos jelenlétük idegennek számított az ingerült várakozók és kimerült rohanók mindegyre újratermelődő tömegében. Mintha nem is ugyanazon térben lebegtek volna el előttem két nappal karácsony előtt.
Rég nem találkoztunk, és tulajdonképpen azt sem tudtam, hogy két kedves ismerősöm – holmi kezdőbetűk helyett, egy-egy legfőbb jellemzőjük alapján: Mosoly és Játék – barátnők. Kisebb városok áldása, hogy a szálak valahogy mindig jótékonyan összekapcsolódnak, és harmóniájukból a magamfajta történetvadászok számára rendszerint születik valami megörökítenivaló. Nem baj – sőt, néha kifejezetten üdítő –, ha nem éppen egy sorsfordulatnak, életrengető eseménynek lehetek ilyenkor meghallgatója, csupán egy apró mozzanatát csípem el a létezésnek, amitől hirtelen színesebb ruhát kapnak a hétköznapok.
– Képzeld, van egy potyalakóm – vágott az önfeledt ölelkezés után mondanivalója közepébe Mosoly. Kacagó szemmel adta tudtomra a hírt, majd jellegzetes, vidám öniróniájával fűzte hozzá: – Nekem, aki ki nem állhatom az egereket.
Nagy örömömre az ajándékvásárlók megfeszített hajszájában időúrnőkként sétálgató barátnőim irányt váltottak, hogy velem tölthessék a következő akármennyi percet, és Mosoly folytatta a történetet.
– Két hete figyeltünk fel a férjemmel a furcsa neszre, úgy tűnt, pont a vendégváró kanapé alól jön. Először azt hittem, képzelődünk, agyunkra ment az évzárás százhúsz gondja, a munkahelyi stressz, az ilyenkor esedékes, megvalósíthatatlan otthoni teendők őrülete. De pár nap múlva a kislányunk is előállt a felfedezéssel, hogy valami motoszkál az idén vásárolt, szinte vadonatúj bútordarab alatt. Végül ő volt a szerencsés megtaláló, éppen a kanapén színezett, amikor a szállóvendég kidugta az orrát az „összkomfortos pincelakásból”. A kislányom persze nem ijedt meg, sőt borzasztóan megörült neki, el is újságolta gyorsan a nagy találkozást. Azóta több órát töltöttünk az apró betolakodó kézre kerítésével, sajt- és szalonnadarabkákat teszünk folyamatosan a kanapé elé, és lessük, mikor merészkedik újra elő, de esze ágában sincs mutatkozni. A csali viszont rendszeresen eltűnik. Már az egész lakás tömény szalonnaillatban úszik, és, bár a pihenésre szánt időt mostanában vadászat mellett takarítással töltöttem, úgy érzem, az egérszag is egyre jobban betölti a mindennapjainkat.
– De mégis hogy juthatott be az emeleti tömbházlakásotokba egy rágcsáló? – kérdezte az eddig gondolataiba mélyedt Játék.
– Ezen sokat törtem a fejem, és végül fény gyúlt a sötétben – szólalt meg újra Mosoly. – Nemrég egy zsák bioalmát vásároltunk egy farmról, biztos, hogy azzal együtt, „bónuszként” hoztuk haza az új lakót. Most már csak egy reményem van – tette hozzá pár perc múlva összetéveszthetetlen, kacagó hangján. – Beneveztem egy internetes nyereményjátékra, a fődíj egy hagyományos diótörő figura. Mindig is vágytam egy ilyenre. Ha szerencsém lesz, és hazavihetem a jutalmat, ő majd – akárcsak Hoffmann meséjében – elűzi az „egérkirályt”.
– Milyen kár, hogy nem a patkány éve jön – kuncogta el magát Játék. – Akkor egész másként értelmezhetnénk ezt a „kalandot”.
Egy csapat tinédzser közeledett felénk. A színre lépésüket megelőző hangok alapján egyértelmű volt, hogy petárdáznak.
– Ne dobjátok erre! – fordult feléjük ösztönös mozdulattal Játék, aki vérbeli pedagógusként mindig is kereste, keresi a közös hangot a nála pár évtizeddel fiatalabb diáknemzedékekkel.
A következő pillanatban már repült is felénk az ujjnyi vastagságú, landolás után nagyot dörrenő évbúcsúztató kellék. Játék hirtelen megváltozott.
– Meg volt mondva, hogy csak szilveszterkor lehet ilyent használni. Szégyelljétek magatokat! Mindjárt hívom a rendőrséget – kiabálta teli torokból a kuncogva távolodó fiatalok után.
– Micsoda pofátlanság – sóhajtott még egyet, amikor a csapat látótávolságon kívül került. Aztán hirtelen újra felderült.
– Olyan rég szerettem volna ezt kiadni magamból. Csak gyűlt bennem az indulat a karácsonytól új évig és utána is összevissza robbantgató suhancok ellen, és most végre... Csuda jó érzés.
Vihogva haladtunk előre a tömbházak közt kanyargó utcákon, közben Mosoly arról mesélt, hogy a fa alatt ott lesz a mesekönyv, amit a kislánya rég kinézett magának, a Diótörő és egérkirály. Cserébe egy újan megőrzött, de többször végigolvasott könyvüktől, a Karácsonyi történetektől válnak meg közös megegyezésre, azt egy másik gyerek kapja a megajándékozandók listájáról.
A vidám, váratlan találkozás óta lejárt az ünnep, a szentestei pillanatok füzére és karácsony első, másod- és harmadnapjának békés, boldog bekuckózása is múlt időbe tehető. Vagy mégsem. Az igazi élmények ugyanis visszatérnek és felráznak a piros betűs napok közé beférkőző szürkeségben és az évkezdet kérdéseket, bizonytalanságokat rejtő napjaiban is. A Mosollyal és Játékkal eltöltött közel egy óra is ilyen hosszú hatású léleküdítő volt számomra. Nem tudom, mi lett az egérvendég sorsa, de úgy gondolom, jobb is így, ezt a történetet ugyanis éppen lezáratlansága teszi kerekké, megismételhetetlenné. Pont úgy, mint magát az életet.
