Végállomás

„Kérem, ne törjék be az ajtót. Kicseréltem a zárat” – üzente a láthatatlan férfi a második emeleti barna ajtóra ragasztott kartonlapon. A tömbház lakói talán már nem is emlékeztek rá, hiszen évekkel ezelőtt látták utoljára, akkor is csak párszor, futólag, festékfoltos munkaruhában. Külföldre készült, és albérlőt keresett a nagynénjétől örökölt lakásba, amelyet két-három hét alatt teljesen felújított. Azután nem jelentkezett többet. Sovány, fekete hajú nő tűnt fel helyette a lépcsőházban. Egy feltűnően csendes, szelíd tekintetű kislány és egy zömök, piros arcú férfi társaságában cipelte fel a barna ajtó elé a szakadásig megtömött utazótáskákat. Már az első este hallani lehetett a kiabálásukat. Valószínűleg kicsomagolás közben civódtak, sehogy sem tudtak megegyezni abban, hogy ez kinek a feladata. Egy ajtócsapódás vetett véget a perpatvarnak, vélhetően a férfi távozott. Utána napokra csendbe burkolózott a barna ajtó mögötti otthon, aztán újra érzékelhetővé váltak az indulatok. Legtöbbször az anyagiak miatt kaptak össze a házastársak, és érdekes módon mindig a nő volt a hangosabb. Hónapok teltek el így, míg végül a férfi összepakolta a holmiját, és elköltözött. A kiabálás azonban nem ért véget, csak most már a leánykát vették célba a szavak. 

– Elegem van ebből a rendetlenségből. Már megint összehúztad az ágytakarót. Kitépem a hajad, ha még morzsát látok a szőnyegen – zengték a frissen festett falak. Reggelente a kislány árnyként suhant végig a folyosón, csak akkor vidámodtak meg a léptei, amikor a tömbházajtótól tisztes távolságban barátnőivel találkozott. Akkor is felszabadultnak látszott, amikor nagy, színes könyvekkel szaporázott fel a lépcsőn, de miután a barna ajtó becsukódott mögötte, mintha teljesen felszippantotta volna a szomszédok számára ismeretlen tér. Anyja kiabálására sohasem válaszolt, sírni sem lehetett hallani. Egy idő múlva különös módon az asszony is egyre csendesebb lett. Egy este a közeli sétány egyik padján láttam üldögélni. Bár korábban sohasem beszélgettünk, megszólítottam. A lánya felől érdeklődtem, nemcsak azért, mert ez volt a legkézenfekvőbb, azért is, mert napok óta nem találkoztam a gyerekkel.

– Táborban van. Az apja fizette – nézett rám szinte mentegetőzve, mintha attól tartott volna, hogy az első, udvarias kérdés után arról faggatom majd, hogy miért maradt el több hónapon át a közköltség fizetésével. A nem várt csend érezhetően megnyugtatta. Mesélni kezdett.

– A szüleim mindig mondták, hogy csak városi fiút ne válasszak, de nem hallgattam rájuk. Szerelemből mentem férjhez, aztán összeköltöztem a férjem családjával. Már az elején látszott, hogy nem talál a szó az anyósomékkal, lenéztek, megsértettek, amikor csak tudtak, de a kislány születéséig kibírtam valahogy náluk. Akkor aztán éreztem, hogy betelt a pohár, és tudtára adtam a férjemnek, hogy elmegyek. Azt mondtam, ha akar, jöjjön velem. Úgy nézett rám, mint egy őrültre, de engem választott. Az egyik munkatársa szüleinek volt egy kiadó lakásuk, odaköltöztünk. Azt hiszem, akkor kezdett elromlani a kapcsolatunk.

– Az anyagiak miatt?

 – Azért. A férjem sem keresett túl jól a gyárban, én pedig korábban egy bárban dolgoztam, ahol évekig hitegettek azzal, hogy törvényesen alkalmaznak, végül mégsem lett munkakönyvem, így a szülés után szinte teljesen jövedelem nélkül maradtam. Kölcsönökből fizettük az albérletet, és sokszor nem is tudtuk törleszteni a tartozást. Összerezzentem, ha megszólalt a telefon, szinte féltem megnézni, hogy melyik barátunk, ismerősünk kéri számon a rég lejárt határidőt. Ez a helyzet a férjemet is megviselte, egyre jobban megváltozott. Többször ittasan jött haza a gyárból, épphogy megvacsorázott és játszott kicsit a kislánnyal, aztán ment is lefeküdni. Úgy éreztem, számára én már nem is létezem. Egyszer sem kérte, hogy költözzünk vissza a szüleihez, ahhoz túl büszke volt. Aztán a munkatársa szülei szóltak, hogy szükségük van a lakásra, odébb kellett állnunk. Tömbházból tömbházba vándoroltunk, a város szinte valamennyi lakótelepén éltünk már. De ez itt a végállomás. 

– Miért mondja ezt?

– A férjem három hónapja elköltözött. Azt mondta, nem bír tovább elviselni, látni sem akar. Nem váltunk még el törvényesen, de azt hiszem, ez már csak idő kérdése. Mindenesetre mióta elment, egyedül próbáltam fenntartani az albérletet. Jelenleg nincs állandó munkahelyem, alkalmi munkákat, vasalást, takarítást vállalok, de abból az ételre is alig telik.

– A férje nem segíti?

– A lányunknak megvesz mindent, amire szüksége van, ruhát, cipőt, de nekem egy banit sem ad. Nemrég felhívott a lakás tulajdonosa, értésemre adta, hogy hazajött, és tud az elmaradásainkról. Azt mondta, egy hetünk van arra, hogy rendezzük a helyzetet, egyébként repülünk. Nem tudom, mit tegyek. Csak a kislányt sajnálom. Olyan nehezen barátkozik, itt viszont sok játszótársra talált.

A beszélgetésünk utáni napokban párszor még láttam az asszonyt. Alig hallhatóan köszönt, de nem állt meg, mintha megbánta volna, hogy feltárta előttem a történetét, amelynek bizonyos részleteit a fel nem ismerhetőség kedvéért megváltoztattam. Az azonban bizonyos, hogy a megcserélt zárról szóló üzenetet nem egy, hanem három hét múlva fedeztem fel. Számítottam rá, mégis váratlanul ért. Napokig ott sötétlett még a barna ajtón, és valami furcsa késztetésre mindig megálltam előtte, valahányszor az utamba került.