„Jól nézünk ki!” – mondhatnánk annak a hírnek az olvasásakor, miszerint az elmúlt napok súlyos incidensei miatt Luca Niculescu miniszterelnök az iskolai erőszak megelőzésével és visszaszorításával foglalkozó tárcaközi munkacsoportot hívott össze, az iskolai erőszak megelőzését és visszaszorítását célzó országos terv sürgős felülvizsgálatára. Ezzel nincsen semmi gond, sőt… Csakhogy a „felülvizsgálat” önmagában még nem old meg egy évtizedek óta kialakult és figyelmen kívül hagyott problémát.
A romániai tanügyben ugyanis az utóbbi évtizedekben az oktatásra, és nem a nevelésre helyezték a hangsúlyt. Talán éppen ezért jutottunk oda, hogy fellazult a diákok felelősségérzete, valamint az oktatók iránti tisztelete. Ehhez társul a halmozott frusztráció, amely bizonyos külső és belső hatásokra erőszakká fajult. Nem vagyok szakértő, és nem tisztem kideríteni, mi vezetett idáig. Jó, hogy feláll egy bizottság, amely végre megkeresi a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyek az ilyen szomorú események kapcsán felmerülnek – ám ezek az incidensek csupán a tünetek, a jéghegy csúcsát jelentik.
Ha már nevelésről van szó – nem a skolasztikus oktatásról, amelynek során a diákok ismeretek halmazát sajátítják el az óvodától az egyetemig –, akkor nem tekinthetünk el attól, hogy a gyökerek a családig nyúlnak vissza. Ahhoz a hagyományhoz, amelyet ebben a mikró társadalomban megörökölünk elődjeinktől. Olyan értékekről van szó, mint a tisztesség, a tisztelet, a munkaszeretet, a megfelelő hozzáállás, a másság elfogadása, a barátság vagy az adott szó betartása. Sorolhatnánk azokat az erkölcsi tanításokat, amelyek a tradicionális nevelés axiómái, és amelyeket elsősorban saját példájukkal adnak át nekünk nagyszüleink, szüleink – azokban a családokban, ahol ezek a „szabályok” rögzültek.
Mindezek az értékek tágabb értelemben egy kulturális-társadalmi közegbe ágyazódnak be, amely meghatározza identitásunkat és erkölcsi normáinkat. Utóbbiak folyamatosan változnak, hiszen a gazdasági, politikai és egyéb körülmények miatt társadalmunk is mozgásban van. Legtöbbször ez váltja ki a konzervatív és a haladó eszmék közötti konfliktust, a családtól kezdve egészen a világpolitikáig.
Gyorsan változó világunk miatt jelenleg is egy ilyen konfliktushelyzetben élünk, amelyben – a virtuális tér nyújtotta – kitágult horizontok között keressük a helyünket, a régi és az új nemzedék tagjai egyaránt. A példaképek már nem a családból vagy a történelemből kerülnek ki, hanem a közösségi hálókon klipszerűen felbukkanó és tovatűnő képek közül. Nincs időnk gondolkodni, mérlegelni; ebben a közegben elég az érzelmeinket kifejezni, esetenként lefojtani. A kütyükhöz nem értő nemzedék intő szavai már nem minden esetben irányadóak. A múlt tisztelete sokak számára nem mérvadó, sőt, törlendő. Pedig ha elvágjuk a gyökereket, bizonytalanná válik a jelen, és kérdésessé a jövő.
„Persze mindig lesz valahogy” – mondhatnánk, és ez így igaz. Az új nemzedék felépíti a saját jövőjét, ahogy ennek rendje és módja diktálja, amióta ember él a Földön. Lesz valahogy. Tény azonban, hogy az iskolai nevelés nem helyettesítheti a családot, hiszen az iskola is csak „hozott anyagból” dolgozhat. A tanárok csupán a jó irányt mutathatják meg, azt tűzhetik ki célul erkölcsi iránytűként a fiatalok elé. Nem állítom, hogy nincs meg erre a törekvés, a jó szándék vagy a sokszor áldozatos pedagógusi munkával járó odaadás. Mégis keserű tapasztalat, hogy a szakmán belül és kívül is ilyen extrém, erőszakos visszajelzésekkel kell szembesülni. Minden tiszteletem azoké, akik hivatásszeretetből vállalják a kihívást, és „kés elé” állnak.
A példák viszont azt igazolják, hogy ez valahogy nem elég, valami sántít a rendszerben. A kérdés sokkal komplexebb annál, mint amit a döntéshozók gondolnak. Jelenleg ugyanis nem tekinthetünk el attól, hogy a gyorsan változó gazdasági és politikai helyzet miatt a világ – s benne Európa és Románia is – bizonytalan jövőt ígér. Ebben a környezetben a kütyükön lógó fiatal nemzedék tagjai – tisztelet a kivételnek – valahogy nem igazán találják a helyüket.
A gazdasági migráció miatt meginogott családokban felnőtt, a különböző (vallási és egyéb) elméletekkel konfrontálódó, s az ezekre a kérdésekre választ nem adó, lemaradt oktatási rendszerben szocializálódott fiatalok túlhajszolt ingerküszöbének elég egyetlen szikra. Elég annyi, hogy saját frusztrációjukat másra vetítve kést ragadjanak, utcára vonuljanak, autókat vagy házakat gyújtsanak fel – és sorolhatnánk a példákat, amelyekkel ma Európa-szerte szembesülünk.
Nemcsak a limoges-i városháza tüzét kell eloltani. E futótűz parazsa nálunk is izzik a mélyben…
