Hétköznapi történet
Nem ismertem nála életvidámabb és komolyabb teremtést. És szeretetre vágyóbbat sem. Pedig pár év híján egész évszázadot megélt édesapjától úgy kapta azt mindennap, olyan ünnepi nyugalommal és nagylelkű egyszerűséggel, mint annak idején a tanítványok az első úrvacsorát. Talán ezért is keresett és várt ehhez hasonlót mindenkitől, aki a közelébe került.
A meleg tekintetű, hetvenes éveiben járó „kislányt” hihetetlenül könnyű volt megszeretni, nekem is rövid idő alatt sikerült. Rengeteget tanultam tőle az alatt a közel két hónap alatt, amelynek minden hétköznap délutánjából másfél-két órát együtt töltöttünk. Első találkozásunkkor egy félbehagyott römiparti fölött váltottunk pár szót, de egymás világa felé csak ezután tettünk lépéseket. Beszélgetni, játszani jártam hozzá hétfőtől péntekig, és azért, hogy tanítsam mindenre, amire csak tudom. Állatmeséket olvastunk – én fennhangon, a rendelkezésemre álló mondatok segítségével, ő szelíd visszhangként ismételve a figyelmét leginkább felkeltő mondanivalót, bizalommal simulva bele a közös időbe. A történethez tartozó rajzok mindig megmosolyogtatták. Sorra simogatta, becézgette őket – „milyen édes kicsi cica”, „ügyes kicsi maci”, jegyezte meg a kedvére való illusztrációk láttán –, aztán újra közelebb húzódott hozzám, és hagyta, hogy apró, fürge pillangókként röpködjék körbe a szavak. Az illusztrációk segítségével több mozzanatát is fel tudta idézni az elhangzott cselekménynek, máskor egymásba fűzött két mesét, például a három kecskegidáét a farkast forrázó kismalacéval. Néha úgy éreztem, fárasztja a felolvasás, és kizárólag a kedvemért, abból a megelőlegezett, feltétel nélküli szeretetből hallgatja végig türelmesen, amire csak a nagyon tiszta lélek képes.
Egy másik közös időtöltésünk a színezés volt, ez a tevékenység az első perctől lekötötte. Főleg az emberi alakokat és állatokat ábrázoló nagyobb rajzoknak örült – a legtöbbet az internetről nyomtattam, de egy kedves ismerősöm fiától maradt foglalkoztató füzeteket is elvittem neki –, és mindig izgatottan kérdezte: „mit gondolsz, milyenre fessük az arcot, a hajat, a ruhát?”
– Nem búsulok én, minek búsuljak – jegyezte meg sokszor festés közben. – Itt van a barátnőm, és szeret engem.
– Téged, aki ismer, mindenki szeret – válaszoltam ilyenkor tiszta szívből.
– Pedig van egy kicsi madár – nézett rám fürkészőn –, a szomszéd fiú madara, amelyik azt szokta mondani, hogy engem nem kell szeretni, mert csúf vagyok. Mindig azt mondja nekem: csúnya, csúnya.
– Hazudós az a madár, de majd én móresre tanítom, ha még egyszer ekkorát lódít – mentem bele a játékba, amitől barátnőmnek rendszerint felragyogott a tekintete.
– Mondd is meg neki – biztatott mosolyogva –, hátha megjön az esze.
Egy következő találkozásunkkor aztán a legváratlanabb pillanatban hozta fel újra a témát:
– Megint itt volt az a madár, és azt ismételgette, hogy csúnya vagyok.
Időbe telt, amíg rájöttem, hogy ez a titokzatos történet tulajdonképpen egy vágyat rejt magában. Azt üzeni: „Erősíts meg abban, hogy szép és szerethető vagyok, még ha én sokszor nem is látom magam ilyennek. Még ha sokszor menekülni is szeretnék a testből, ami kalitkaként őriz. Én vagyok az a madár”.
Az idő múlásával egyre derűsebbek, játékosabbak lettek az együtt töltött órák, és egyre több az ajándék, ami elköszönéskor a táskámba került. Barátnőm szinte minden kiszínezett rajzot nekem adott, hogy örömöt szerezzen, sőt még azokból is néhányat, amelyeket az ismeretségünk előtt egyedül vagy valaki más társaságában festett ki. Egy idő múlva a keresztrejtvényekre is rákaptunk – én olvastam fel a keresett szavak meghatározását, ő pedig egyre gyakrabban vágta rá a helyes választ –, és amikor ezekből is jó pár összegyűlt, a rajzok mellé belőlük is kaptam útravalót.
– Marad nekem is, ne búsulj. Vigyed csak haza, hogy neked is legyen – hagyta rám barátnőm mindegyre a közös emlékeket. Ez az önzetlen, minden elvárástól mentes gesztus volt az egyik legemlékezetesebb lecke a számomra, amit a lakóit szeretetbástyaként védelmező tömbházlakásból magammal vittem. A másik pedig az üdítő nevetés, amitől közös viccelődésünk perceiben visszhangzott a parányi élettér. Barátnőm humorérzéke a legváratlanabb helyzetekben villant fel – amikor például saját magáról egyes szám harmadik személyben beszélt. „Valaki megsimogatott” – jegyezte meg huncut mosollyal, miután végigsimított az arcomon, vagy visszafojtott ragyogással a hangjában vonta le a következtetést: „te szereted ezt a leánkát”.
Az elmúlásról azonban mindig nagyon komolyan beszélt. Többször elmesélte a koronavírus-járvány idején átélt betegsége történetét, amikor az édesapja még időben hívta ki a mentőt, és így megmentette az életét, és emlékkockái közül sohasem hiányzott annak a „halálsápadt” asszonynak az alakja, akit a kórházban látott. A fehér falak közt töltött hetekből az egészségügyi személyzet gondoskodása maradt meg leginkább a szívében, főleg az, amikor az egyik ápoló megkérdezte tőle, hogy mire van szüksége, aztán már hozta is a vizet, amit kért.
Barátnőmet valamikor augusztus elején láttam utoljára, a közös foglalkozások sora ugyanis több okból félbeszakadt. A hangja, egy-egy őszinte gesztusa azonban jó ideig még elkísért. Azt pedig, ahogy gyakran megkérdezte tőlem, hogy mennyi a pontos idő, most is fel tudom idézni. Talán azért is, mert olyan gyermeki tisztasággal tudta átadni magát minden elillanó pillanatnak, ahogy csak az égi bölcsességgel megáldottak képesek. Vagy ahogy egy fényközelben élő, meseszép madár.
