A világra gyakorolt hatás szempontjából nézve az év legfontosabb politikai eseményének számítanak a héten lezajlott amerikai félidős választások, melyek után a demokraták joggal beszélhetnek jelentős győzelemről: megszerezték a képviselőházat és a szenátust is. Csakhogy Washingtonban a törvényhozás megszerzése nagyon nem egyenlő a kormányváltással, még ha a médiakommentárok jelentős része erről is igyekszik meggyőzni a közvéleményt. Aki ezt szem elől téveszti, könnyen túlértékeli a novemberi eredmény közvetlen következményeit.
Az amerikai politikai rendszerben ráadásul a megosztott hatalom, amikor nem az elnök pártja ellenőrzi a törvényhozást, nem egy rendkívüli állapot, főleg az utóbbi bő fél évszázadban. Az 1969-ben kezdődő kongresszusi ciklusoktól 2027 elejéig huszonkilenc kétéves időszakot számolhatunk: közülük tizenkilencben az elnök pártja egyik vagy mindkét házban végig kisebbségben volt, egy további ciklusban pedig menet közben változott a szenátusi erőviszony. Richard Nixon és Gerald Ford alatt mindkét ház demokrata kézen maradt. Ronald Reagan nyolc éven át demokrata képviselőházzal dolgozott, George H. W. Bush pedig soha nem rendelkezett kongresszusi többséggel. Bill Clinton elnökségének utolsó hat éve is ellenzéki Kongresszussal telt. A kivételek közé tartozik Jimmy Carter négy éve, amikor a demokraták a Fehér Ház mellett mindkét kongresszusi házat ellenőrizték. Olyan helyzet, amikor az elnök pártja vezette a törvényhozást is, inkább a 19. század második és a 20. század első felében volt jellemző, erre a legjobb példa Franklin Delano Roosevelt elnöksége 1933–1945 között, amikor mindkét kongresszusi házat a demokraták irányították.
A fenti történelmi minta egy dolgot világossá tesz: az amerikai elnök hatalma nem a kongresszusi többséggel keletkezik, és annak elvesztésével sem szűnik meg. Trump 2029 januárjáig a végrehajtó hatalom birtokosa marad. A demokraták vizsgálatokat indíthatnak, visszautasíthatnak kinevezéseket, fékezhetik a törvényhozást, sőt a költségvetés körül komoly alkupozícióba kerülhetnek. De az elfogadott törvényeket az elnöki kormányzat hajtja végre, az új törvények útjában pedig ott áll az elnöki vétó, amit a törvényhozás csak kétharmados többséggel írhat felül, amivel viszont a most győztes demokraták nem rendelkeznek. Az elnök elmozdítását célzó impeachment megindításához elegendő a képviselőházi többség, az elmozdításhoz viszont a szenátus kétharmada kell.
A választás ugyanakkor nem pusztán intézményi történet. A demokraták győzelmét erős elégedetlenség táplálta: a magas megélhetési költségek, a kormányzati politika és maga Trump ellen leadott szavazatok. A tiltakozás azonban nem azonos egy új, tartós politikai felhatalmazással. A győztes tábornak előbb-utóbb konkrét eredményeket kellene felmutatnia, miközben a döntésekhez és főként végrehajtásukhoz nincs meg a teljes hatalma. A kongresszusi ellenőrzés önmagában is legitim eredmény; de aligha jelent választ minden megélhetési panaszra.
A demokraták valódi erőpróbája tehát nem a novemberi győzelem ünneplése lesz, hanem a következő két év. Ha politikájuk kimerül az elnök elleni fellépésben, 2028-ra, amikor a hatalom gyakorlása szempontjából sokkal fontosabb választás következik, szembetalálhatják magukat egy új republikánus ajánlattal, miközben saját pozitív programjuk továbbra is homályos. A kongresszusi győzelem tény. Hogy korszakváltás kezdete-e, azt még sem a történelem, sem a választási eredmény nem bizonyítja.
