Az érzékiséget gyakorta a szexualitással azonosítják, leggyakrabban annak is az élvezeti aspektusával.
Tágabb értelemben azonban a testiség egészét érthetjük rajta, de az érzéki testiség ismét az élvezeti aspektusát emeli ki. Az érzékiség érzékelés is, és mint ilyen, sokkal messzebbre vezet.
Arisztotelész klasszikus felsorolása szerint az ember öt alapérzékkel bír: látás, hallás, tapintás, szaglás, ízlelés. Ezek azok a kapuk, amelyeken keresztül az ember belső világa találkozik a külvilág dolgaival, érzékiségünk pedig folyamat, amelyben ez a külső-belső kapcsolat létrejön. Az érzékelés alapvető fontosságú. Hogy egy élőlény mozogni, táplálkozni, szaporodni tudjon, egyhuzamban kapcsolatban kell állnia a külvilággal. Folyamatosan információkat kell begyűjtenie és értékelnie, mert saját reakcióit, viselkedését csak ezek alapján tudja megszervezni. Hogy a folyamat kívülről indul befelé, vagy éppen fordítva, belülről hat kifelé, csak kevesek fejében fordul meg. Realista felfogásunk szerint ugyanis létezik egy külső világ, amelynek tárgyai érzéki benyomásokat keltenek bennünk, melyeket tudatunk észleletekké alakít. De mi határozza meg ezeket az észleleteket? Mi alapján szerveződik kellemes vagy kellemetlen érzetté egy puszta érzékszervi inger? Csak az ingerület erősségének intenzitása meghatározó, vagy a körülmények, amelyekben bennünket ér? Hol és főleg miért születik meg bennünk az érzékiség? A kérdések megválaszolását megnehezíti, hogy akár az orvostudomány képviselői között sincs egyértelmű egyetértés, hogy az ember valójában hány érzékkel rendelkezik. Ha csak a látást elemezzük, a neuroanatómiai vizsgálatok azt mutatják, hogy legalább két eltérő érzékelésmód játszik szerepet benne. Külön receptorok felelnek a színérzékelésért és a fényintenzitás érzékeléséért, sőt, egyes kutatók szerint a tér- és mélységérzékelés is egy külön érzék. A hallás tekintetében ott a fülhallás és csonthallás kettőssége, az ízlelés tekintetében a négyfajta kémiai alapíz (édes keserű, savanyú, sós) teljesen különálló receptorai. Csak magáért a szaglásért több száz teljesen különálló receptor felel, míg a tapintásérzet sokkal többet takar, mint a puszta nyomásérzékelést, amelyért a bőrünk felületi receptorai felelősek. Ha a klasszikus öt érzékszervi tapasztalást nem is bontjuk részekre, akkor is ott van a neurobiológiai körökben számontartott hatodik érzék, a hőérzékelés (termorecepció), ami egészen más receptorokat jelent a bőrfelületen, mint mondjuk az agyban. A hetedikként felsorolt fájdalomérzékelés (nocicepció) maga is három további részre oszlik (bőr, szomatikus, ízületi és csont, valamint belső szervi), a nyolcadik testérzékelés a propriócepció, amely azért felel, hogy csukott szemmel is érezzük, hogyan tartjuk testünket és végtagjainkat, a kilencedik a belsőnyomás-érzékelés, ami tovább bontható a légzésérzékelés, elpirulás-érzékelés, a belső gyomornyomás-érzékelés (nyelés, hányás, vizelettartás stb.) alcsoportjaira.
A felsoroltakból levonhatjuk a következtetést, hogy az emberi test egy mindent átható, érző érzékelőszerv, amelynek minden egyes alkotóeleme, sejtje a maga szintjén érzékel. Sejtérzékelése pedig nagyobb érzékszervrendszerekéhez adódik hozzá, hogy a folyamat beláthatatlanul bonyolult eredőjeként megszülessen a csoda: egy érzéki benyomások nyelvére lefordított világ! A világ, melyet külsőnek feltételezünk, érzékelésünk által azonban valójában bennünk van, saját testünkben kel életre.
(A folytatásban az érzékeinkről, érzékiségünkről lesz szó bővebben.)
Bogdán Emese
