Egy, a megtakarítási és befektetési számlákról szóló, a napokban elfogadott új törvény szerint havi százötven lejből nyugdíjas korunkra százezer eurónk lehet. A mezei adófizető szinte már szégyelli is, hogy eddig nem gondolt erre. Hetente egy apró megtakarítás, egy kis fegyelem, a többit elvégzi a kamatos kamat, ráadásul az állam is segít: adókedvezménnyel ösztönöz, hogy saját tőkét gyűjtsünk öregkorunkra. Ám ez a jövőkép korántsem olyan megnyugtató, mint első látásra tűnne.
Az ötletnek kétségtelenül vannak előnyei. A hosszú távú megtakarítás támogatása értelmes cél, az adóteher csökkentése pedig valódi segítség lehet. Azonban egy több évtizedes vállaláshoz a vonzó számpéldánál valamivel több kell. Mindenekelőtt bizalom az iránt, aki a feltételeket meghatározza.
Ugyanez a román állam ugyanis nemrég olyan törvényt fogadott el, amely a magánnyugdíj-megtakarítások felvételét korlátozza. Végig lehetne menni a részleteken, de a 2027 januárjában hatályba lépő új szabályozás lényege világos: a pénz a tiéd, de a felhasználás ütemét nem döntheted el szabadon. Lehet ezzel jogi érvekkel vitázni, de attól még marad a kérdés, hogy milyen bizalmat kérhet az állam egy új megtakarítási ígérethez, ha egy korábbi rendszerben közben szűkíti a hozzáférés szabadságát? Az új számlák egyik előnyeként éppen az egyösszegű felvétel lehetőségét hangsúlyozzák, de nehéz ezt felhőtlenül ünnepelni annak, aki épp most látta, hogyan változhatnak meg más megtakarítások kifizetési szabályai.
A második pillérnél maradva, ez az állam finanszírozásának is jelentős forrása, hiszen júniusi adatok szerint az ebben kezelt vagyon közel kétharmada állampapírban feküdt. Vélhetően az új megtakarítási számláknak is az egyik célja, hogy a lakossági tőkegyűjtés ösztönzésével az államnak újabb finanszírozási lehetőséget is teremtsen. Erről ugyanúgy lehetne beszélni, mint a leendő nyugdíjas százezer eurójáról.
Mert ezzel a százezer euróval is akad némi gond. Az alapvető matek nagyjából rendben van: havi százötven lej harmincöt éven át, évi tízszázalékos növekedéssel valóban félmillió lej körüli összeget eredményezhet. Csakhogy a pénzpiacnak nincs olyan kötelezettsége, mint egy képletnek, amely engedelmesen teljesíti, amit beírunk. Mert csak az utóbbi tizennyolc évben testközelből éltünk át egy pénzügyi világválságot, egy világjárványt és az ukrajnai háború gazdasági megrázkódtatásait, hogy csak a világszintű problémákat hozó kríziseket említsük. A piacok természetesen emelkedni és helyreállni is képesek, így a válságok felsorolása önmagában nem cáfol egy hosszú távú hozamátlagot, de arra élénken figyelmeztet, mennyire félrevezető lehet a megtakarítás útját egyenletes gyarapodásként bemutatni.
A megtakarítónak tehát kétféle bizonytalanságot is vállalnia kell. A befektetések eredménye a piacokon dől el, a hozzáférés és az adózás szabályai pedig a politikában. Az egyikhez türelem kell, a másikhoz intézményi bizalom. A második pillér körüli döntések után ezt a bizalmat aligha lehet néhány derűs kamatszámítással helyreállítani. Saját tőkét építeni felelős döntés lehet. Felelős döntés azonban az is, ha valaki a kedvező ajánlat hallatán a feltételeket vizsgálja, és felidézi, mi történt a korábbi ígéretekkel. Ezzel az új törvénnyel harmincöt évnyi fegyelmet kérnek az adófizetőtől, de mennyi kiszámíthatóságot vállalnak érte?
