Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2026-11-22 13:00:00
*Fotó: Csíky Szabó Ágnes: Őserő
Időpazarlás lenne azt hinni, hogy van értelme?
Csak saját hibáinkat éljük túl,
hogy szép lassan belehaljunk a túlélésbe.
A világi gond homálya fedi a létet,
két hang között őrlődünk:
Isten és sátán suttogásában,
és nem értem, miért nem értem
ennek az egésznek a furcsa rit(m)usát.
Aztán jön a csend.
Ordító, majd belenémuló.
A halál nem vég, csak egy nyitott kapu,
hol a külcsín, a maszkok mind lehullanak,
hogy végre maradjon a tiszta belbecs,
s helyet adjon az örök holnapnak.
A bástya leomlik, de új templom épül,
figyeljük éberen, ne homokra emeljük,
hisz nagyobb az, aki bennünk él,
mint bármi odakint, e tékozló világban.
Minden civilizációnál idősebb a lélek,
emlékezik, utat mutat,
minduntalan szólítgat a belső késztetés.
Már nem fáj annyira a szenvedés,
tudom, nem a véletlen osztja sebeinket,
a szeretet az egyetlen, igaz, örök vallás,
hisz embernek lenni szétáramló feladat,
legyen erőnk mosollyal az utat végigjárni.
S ha már átkeltél, a tiszta fénybe lépve,
de egy apró intéssel mégis visszatérnél,
jelezd majd felém, jóakaróként:
ki járt jobban: te vagy a világ?