2026. november 22., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A Küküllő mentén, az Aranyos partján és a kiállítótermekben is otthon van


Idén a Szervátiusz Jenő-díjat szeptember 24-én osztották ki Budapesten a Szervátiusz Alapítvány székhelyén. A bensőséges ünnepségen, amelyről a rendezvényt vendégül látó és levezető alapítványi elnök asszony, Szervátiusz Klára küldött lapunknak tudósítást, dr. Bagdy Emőke pszichológus és Suba László szobrászművész vehette át a rangos kitüntetést. Amint az eseményt méltató sorokban olvasható, „mindketten idén lettek 85 évesek, s mindketten felsőfokon, elkötelezetten teljesítették, teljesítik küldetésüket, gazdagítják a magyar nemzet kultúráját, hitét, erősítik a közösségek összetartó szálait, értéket tárnak elénk, követendőket”. 2026-ban „a bölcs és értékteremtő nemzedék mellett a jövőt a csíkszeredai diák, Antal Árpád Levente képviselte, aki Szervátiusz Tibor-ösztöndíjat kapott”. 

Az ünnep fényét a Szervátiusz Szalonban lezajlott esten Tímár Sára és Sipos Mihály zenélése, éneklése emelte.

A tordai díjazott érdemeit dr. Keszeg Vilmos néprajzkutató foglalta össze. Ma az ő írásából közlünk ki részleteket.


Díjátadó ünnepség a budapesti Szervátiusz Szalonban 2026. szeptember 26-án. Szervátiusz Klára, a Szervátiusz Alapítvány elnöke Suba Lászlóval, az új díjazottal
 Forrás: Szervátiusz Alapítvány


Suba László alkotói pályája több mint fél évszázadot fog át. Érzés- és gondolatvilága az időtálló, egyetemes értékekkel fonódik egybe. A líraiság, a tragikum, a heroikum és a komikum olyan fogalmakat, ideákat foglal keretbe, mint a szeretet (Védők, fa, 1981, Életfa, fa, 1988, Ballada, márvány, 1990), a szerelem (Duett, márvány, 1990, Együtt, márvány, 1990), az anyaság (Életfa, fa, 1988, Hajlítás, fa–kő, 2006, Mária, fa, 2010, Madonna, fa, 2016), a nőiesség (Primavera, bronz–márvány, 1998, A Hold leánya, alabátsrom, 2002, Égetett alak, fa, 1983), a férfiasság (Táncos, fa, 1977, Legényes/Körtánc, fa, 1987), az intellektualitás (Gondolkodó, bronz–fa, 2015, A filozófus, bronz–fa, 2015, A költő – Alkotó magány, bronz–fa, 2016, Új korszak, fém–márvány, 2014 ), a történelemformáló bátorság és felelősség (Lovas, kő, 2010, A huszár, fa, 2015). Az 1960-as évektől kezdve mindvégig a masszív természetes anyagok (alabástrom, márvány, fa, réz) természetét, adottságait (szín, erezet) kihasználva találta és alkotta meg a gondolatok adekvát közegét.

A szobrok anyagtömbből való kiszabadítását különböző technikákkal oldja meg. Az összetartozást hangsúlyozva ugyanabból a tömbből enyhén emeli külön a férfit és a nőt, az anyát, a szülőket és az újszülöttet (Életfa, fa, 1981, Védők, fa, 1981, Család, fa, 1975, Közeledés, fa, 2019, Ballada, márvány, 1990, Ádám és Éva, fa, 2010). Máskor a tömböt archetipikus formává alakítja (Hullám, márvány–bronz, 1993); megőrzi a tömbszerűséget, mindössze a felületen a kontúr bevésésével sejteti az alakokat (anya és gyermek, lovas és ló) (Lovas, kő, 2010). És ismét máskor megbontja, felbontja a tömböt, rést vág bele, belelátást engedélyez az anyagba (Madonna, fa, 2016, Tudós, fa, 2012, Keresztút, fém–fa, 2013).

Kísérletezett a különböző anyagok, az organikus fa, a kő(zet) és a fém kombinált használatával. A kontraszton (súlyos–könnyed) vagy a színbeli megfelelésen alapuló anyagtársítás a jelentésképzés szándékának rendelődik alá (Ember és természet, fém–kő, 2005, Titok, alabástrom–bronz, 1994, Csoda, fa–üveg, 2013, Örökség, fa–üveg, 2014). Egyik szobrán a végletekig stilizált, teljesen homológ és autonóm, egymás felé forduló két emberalak egyike fehér márvány, a másik bronz. A szilárd márványon nyugvó, finoman sarkított, csonkakúpba rendeződő kompozíció lírai címe az Egyetértés (1997). Az öntvények közül (a műkő mellett) a bronz kísérte végig a pályáját, szobrok, plakettek anyagaként. A Dante és Beatrice (1988) márványtalapzaton álló bronzinstalláció. 

Az életmű zömét képező munkák kiállítótermekbe és családi térbe illeszkedő kisplasztikák. Mellettük több monumentális munkáját közterek szellemisége hívta életre, és fordított irányban, a szobor új jelentéssel gazdagítja a környezetét (Anyaság, mészkő, 1980-as évek, tordai szülészet előtere, Dózsa, műkő, Makfalva, 1999, Wesselényi, kő, Makfalva, 2007, Eminescu, bronz, Torda, 2007, Visszatérés – Tékozló fiú, műkő, Makfalva, 2008, Petőfi, műkő, Torda, 2009, Mária, fa, Makfalva, 2010, Lovas, kő, Nagykörű, 2011, A vén zászlótartó, fa, Nagykörű, 2011, Emese álma, fa, Makfalva, 2012, Huszár, fa, Bágyon, 2015).


Suba László: Emlékek a múltból


Suba László elsősorban és alapvetően szobrász. Azonban nem hagyható szó nélkül, hogy a makfalvi és a tordai fazekasság hagyományai ismeretében bevonta alkotói univerzumába és megnemesítette az agyagot. A felület kezelésével tiszta márványt varázsolt belőle a szonettek számára, bronzot Krisztus portréjához, érces vasat a történelmi jelenetekhez. Az 1970-es évektől tányérformára alakított színezett felületeken figurális kompozíciókban ragadta meg a Ráduly János gyűjtéséből származó balladák tragikumát (Kádár Kata, Júlia szép leány, A halálra táncoltatott leány, A betyár), a népmesék (táltos, átváltozás, világrend) és a történeti mondák eszmeiségét. 

Ezeket követték a domborított felületű sorozatok. A Vőö Gabriella gyűjteményéből kiemelt népi tréfák (1983) epizódjai monokróm körbe, a népi példabeszédek (1986) négyzetbe vannak foglalva. A kör alakú tányérokon a centripetális és a centrifugális erő feszül egymásnak. Az Énekek éneke (2002) lírai jelenetei pasztellkék háttérből emelkednek ki, a négyzet alakú munkákat az agyag színével összhangban lévő fakeret övezi. 

Suba László szellemi barangolásai bronzból vagy agyagból készült kisplakettekben tárgyiasultak. A mintegy félszáz darabból álló sorozat az erdélyi, a magyar és az európai művészet nagyjait idézi meg (Suba, 2012).

A természet -és a falujárás élményeit a 2000-es években akvarelleken örökítette meg.

Külön ki kell térnünk Suba László szak- és közírói tevékenységére. Úttörő forráskutatás alapján írta meg Torda és környéke (Várfalva, Alsójára) fazekasságának történetét. A kötetet szakszerű gondozásban a Kriza János Néprajzi Társaság jelentette meg (Suba, 2005). A kiadványból később népszerűsítő album készült (Suba, 2008). Néprajzi tanulmányt írt a makfalvi szekerességről (Suba, 1994), majd a 2020-as években a Művelődés című folyóiratban többször értekezett a népi hagyományokról (gyermekélet, kibédi szekérkészítők).

A köztudat Tordát Rass Károly irodalomtörténész 1928-ban elhullajtott megjegyzése alapján tartja számon: megszülte a tehetségeket, írókat, költőket, tudósokat, de nem tudott gondoskodni róluk, megfelelő körülményeket biztosítani kibontakozásukhoz, ezért útjukra engedte, a nagyvilágnak ajándékozta őket. Suba László maga jött, telepedett Tordára, a Küküllő vidékét elhagyva. Döntése fölött egy életen át töprengett. A tékozló fiú történetét két változatban alkotta meg. Az útkereső, pályakezdő munkáival Suba László először szülőföldjére tért vissza. Az ott kapott elismeréseken felbátorodva lépett a tordai, a kolozsvári és rendre újabb és újabb városok közönsége elé. Munkáival bejárta az országot, határokat lépett át. Ma már otthon van és otthon érzi magát mind a Küküllő, mind az Aranyos közelében, és bárhol a kiállítótermekben.

Ezt bizonyítja a most Budapesten átadott kitüntetés is. 


Dr. Keszeg Vilmos


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató