Valakinek elsütöttem egy szóviccet a fapados légi járattal kapcsolatban. Rossz szokásom, van, aki kérve kér, társaságában soha ne tegyem.
Valakinek elsütöttem egy szóviccet a fapados légi járattal kapcsolatban. Rossz szokásom, van, aki kérve kér, társaságában soha ne tegyem. Környezetkímélő lettem az utóbbi időben, már az emberi idegeket is igyekszem kíméletesen megkímélni.
Mondom, aszontam, hogy Dietrich Fischer Diskaunttal fogok utazni. Csak nézett. Amikor magyarázkodni kezdtem egyre bonyolultabban, hogy tudod, az egy nagy énekes volt, aki… nem, nem könnyűzene, hanem olyan Schubert-dalokat szokott énekelni, amiket én még fekete bakelitlemezeken hallgattam (nem csak „Little Richard énekeel!” azokon) egy régen meghalt orvos házában a Szántó utcában. (Ma is megvan a ház, valami pénzkölcsönző uzsoraközpont működik benne.) Nos, akkor szóviccem áldozata legyintett, követhetetlen vagyok számára, először is nem érdeklik a Schubert-dalok, az egész romantika hidegen hagyja, neki Chopin túl édeskés, ő sokkal inkább Wagnerért rajong, meg Alban Bergért – akkor én nem vitáztam tovább. Neki (úgy) van igaza.
És különben is hol van a bizonyos Szántó utca, csak nem a Vető utca és az Arató meg a Petelei-Kertész utca testvére? Ráhibáztál, mondtam, ugyanis a régiek, az egykori szántócéh utódai a környéküket a mezőgazdasági munkák szerint nevezték el, hiszen az egykori városlakók – képletesen szólva – arrafelé délelőtt mesteremberek voltak, délután pedig földészek, városi gazdálkodók, Todaiak, Deék, Nagyok és Kisek, Kaffaiak, Szakmáriak vagy Molnárok.
Tulajdonképpen ez a szójáték hozta elő az emléket, meg a barátom születésnapja, aki szeptemberben, a tűzoltónapkor lett volna hetvenéves, de nem érte meg, mert agyonhajszolta magát messze a Göcsi Máthé utcától egy nagy vegyigyár igazgatójaként. Nos, ez a barátom fogott kézen – ne tessék szó szerint venni, mert manapság félreérthető homofób körökben –, és elvitt a Kultúrpalotába. Hétfő volt, talán november, az ő osztályából már sokan jártak hangversenyre, és én sem akartam lemaradni. Új voltam abban a nemszeretem iskolában, mely egykor polgári fiúiskolának készült, de nem az lett, hanem Papp Sándor, a vidám magyargyűlölő nevét vette fel, szóval beültünk a hangversenyre kissé késve. Azt hiszem, Remus Georgescu vezényelt, de ez egyáltalán nem volt fontos, vezényelhetett Lukácsy vagy Székely Bandi bácsi is, a zene volt a fontos, amely varázslatával teljesen megejtett.
Műsoron volt valami hazai modern muszájkompozíció, amit azért tettek az elejére, hogy ne lehessen a végén megszökni előle, azután pedig Schubert Befejezetlen szimfóniája következett. Ámulva hallgattam a kakasülőn – így illett diákként, ezt diktálta a hagyomány, melynek akaratlanul mi is hódoltunk –, eleitől végig lenyűgözve, megbabonázva, felejthetetlenül. Attól kezdve több-kevesebb rendszerességgel évekig visszatértem a pompás terembe. Bal oldalra, hogy lássuk a zongoristák keze járását… Később valahogy kimaradt, a gyermek, a munka, a restség és az olcsó kifogások csak az élő hangversenytől távolítottak el, a szimfonikusokhoz odaláncolt a lemez, a CD, a rádió, az internetes rádió, és végül a MEZZO. Dolgozni „csak pontosan és szépen” – „bár munkámon más keres” fogást és adatot csakis komolyzene mellett sikerül.
Persze tisztában vagyok vele, sok ember számára túl hosszú, túl komplikált, túl elvont az efféle filharmóniázás. A különféle egynemű, egy lére komponált, lopott könnyű, szuperkönnyű és rágógumizene, a ritmikus ricsaj, a rap és más hasonló merényletek sokkal kedvesebbek. Ezekkel nem vitázom. Taxiba ülve hallgatom, mert hallgatni kell az FM rádiók zsibongását. Soha nem hallok bluest. Vagy dzsesszt. Ahhoz már zenei előműveltség, életérzés és filozófia kell.
Ha valakit megbántottam volna, tegye vissza a fülhallgatót, és remegjen tovább ütemesen.
