Életünk kulcsszereplőitől nem mindig sikerül elköszönni, amikor eljön az utolsó találkozás ideje, Zoltánnál ezt kevesen tudják jobban. A Kolozsváron élő középkorú informatikus, gyerekkori ismerősöm pár napja világításra jött haza, és mivel régóta nem beszélgettünk, rám is szánt egy kávézásnyi időt. Régóta szerettem volna megírni a történetét, de eddig sehogy sem tudtam őt meggyőzni ennek értelméről. Ezúttal kötélnek állt.
– Apám keménykezű ember volt, nem sokat gondolkozott, mielőtt ütött – tért rá rögtön a lényegre, mint aki minél hamarabb szabadulni akar a régmúlt idők érintésétől. – A húgom, vézna, beteges leányka lévén, a közös csínytevésekkor is megúszta a büntetést, tőlem azonban sosem „sajnált” apukánk egy „jó, becsületes” nyaklevest. Volt, hogy annak még örültem is, mert a tarkón csapás a legenyhébb fenyítési módszert jelentette nála, amit csak olyankor alkalmazott, amikor nem is haragudott annyira. Ne kérdezd a durvább változatokat, mert nem fogom felsorolni. Azt hiszem, méltatlan lenne ilyesmivel háborgatni az emlékét, és különben is, túléltem, itt vagyok.
– Édesanyád ilyenkor mit tett? – szóltam közbe akaratlanul.
– Kiment a konyhába, és keresett magának valami tennivalót. Nem bírta magára vállalni a szemtanú szerepét, de közbelépni sem volt ereje. Egyszer, amikor egy hétvégén a megbeszéltnél néhány órával később értem haza egy haverom házibulijából, apám annyira berágott rám, hogy egyszerűen kilökött az ajtón, és közben azt üvöltötte, hogy menjek, amerre a szemem lát. Anyukám akkor sem szaladt utánam, pedig még nagykorú sem voltam. Az akkori barátnőmhöz kérezkedtem be, aki pár évvel idősebb volt nálam, és egy bérelt garzonban lakott. Három hétig voltam nála, és ez az idő éppen elég volt arra, hogy kiderüljön: nincsenek közös útjaink. Szóval ezzel a drasztikus, szülőhöz nem igazán illő gesztussal tulajdonképpen jót tett velem apám, korábban ugyanis titokban már a lánykérést fontolgattam. Amikor összerúgtuk a port a barátnőmmel, szép csendben hazasomfordáltam, és csodák csodájára mindenki úgy tett, mintha mi sem történt volna. Csak a húgom bújt mellém zokogva az első otthon töltött éjszakán, és a hátamat ütögetve szidott, amiért ennyi ideig nem adtam életjelt magamról. Abban az időszakban az iskolában sem láthatott, mert azt messziről elkerültem, le is húzták alaposan a magaviseletemet az igazolatlan hiányzások miatt.
– Hogy alakult ezután az életed?
– Felmértem a lehetőségeimet, és rájöttem, hogy az otthoni lágerből (sajnálom, de nem tudok ennél szelídebben fogalmazni) egyetlen menekülési útvonal van: a tanulás. Teljes gőzzel vetettem bele magam az iskolai tananyagba, így aztán valahogy behoztam az elmaradást, mi több, egy évvel később az érettségi vizsgáim után a felvételim is sikerült a kolozsvári egyetemre. Ez jelentette számomra az új időszámítást. Abban a szabad, befogadó világban igyekeztem teljesen megfeledkezni arról, amit magam mögött hagytam, és őszintén szólva a húgomon kívül nem is hiányzott senki az otthoniak közül. Mivel azonban ő Németországban találta meg a számításait, és rövid idő alatt családot is alapított, megszakadt az utolsó szál is, ami Vásárhelyhez kötött. Egyértelmű volt, hogy az államvizsga után a kincses városban maradok. Akkor már két éve éltem együtt a későbbi feleségemmel, és rövid időn belül a kislányunk is megérkezett. A mindennapi boldogságunkat csak édesanyám betegsége és viszonylag gyors távozása árnyékolta be. A temetésen alig ismertem rá apámra, annyira kicsinek, elesettnek tűnt. Akkor tudtam meg, hogy súlyos szívbeteg, egy marék gyógyszer tartja stabilan az állapotát. Bármennyire nehezemre esett, felajánlottam neki, hogy ha jónak látja, költözzön hozzánk Kolozsvárra. Nagy megkönnyebbülésemre nemet mondott. Ezután hetente vagy kéthetente látogattuk a feleségemmel, ahogy az időnk megengedte. Négy évvel ezelőtt éppen november 1-jére jöttünk haza, és kivittük a temetőbe édesanyám sírjához. Akkor derült ki számomra, hogy apámnak már nem csak a szíve beteg, az elméjét is megtámadta valami pusztító kór. Igaz, megismert minket, és nem is volt teljesen zavaros a beszéde, de az együttlétünk alatt többször is átlépett valami más, ismeretlen univerzumba. Mielőtt visszamentünk volna Kolozsvárra, mondtam neki, hogy szeretnék valamit komolyan megtárgyalni vele. A régi otthonomban egy csésze forró kakaó mellett próbáltam elmagyarázni apámnak, hogy állandó felügyeletre van szüksége, és ha megengedi, keresünk neki a párommal egy barátságos otthont, ahol gondját viselik. Türelmesen végighallgatott, utána pedig üvölteni kezdett. Azt ordította, hogy ki akarom túrni a házából, mert szükségem van az ingatlan árára, biztos „az a szajha”, vagyis a párom vett rá erre a lépésre. Miután kikiabálta magát, fojtott hangon adta tudtunkra, hogy semmi keresnivalónk az otthonában. Másodszor dobott ki, de ezúttal véglegesen. Életemben először csaptam be magam mögött az ajtót, és biztosan tudtam, hogy nem fogok visszatérni. Egy hét sem telt el, amikor apám egyik szomszédasszonya hívott telefonon. Elmondta, hogy kora hajnalban ért haza a munkából, és már a lépcsőházban meghallotta, hogy apámnál bömböl a televízió. Becsengetett hozzá, hogy megkérdezze, jól van-e, de apám nem nyitott neki ajtót. A mobiltelefonján is próbálta hívni, de a készülék csak énekelt odabent tehetetlenül. Először arra gondolt, hogy bizonyára mélyen alszik a szomszéd, pár óra múlva azonban, amikor már a tévé sem szólt, újra becsengetett. Végül kihívta a tűzoltókat, akik kívülről hatoltak be a harmadik emeleti tömbházlakásba. Apám ott ült a fotelében a tévé előtt, amikor az erkélyajtón keresztül benyitottak hozzá. Már nem volt benne élet.
– Milyen volt ezt megtudni? – szólaltam meg újra.
– Bármennyire is meglepőnek hangzik, egészen lesokkolt a hír, nem is fogtam fel egyből a szavak jelentését. Évek teltek el azóta, de a mai napig bánt, hogy nem tudtunk egymástól férfiakhoz méltón elköszönni. Ez az érzés valószínűleg mindig velem marad.
