Utazás az amerikai nyugaton (4.)

Let’s go West, USA!

(2024. június 29. – július 23.)

Világszép helyeken. Kirándulás az Arches Nemzeti Parkban 

Moab egy jellegzetes kisváros az amerikai nyugaton. Takaros, tiszta, csendes, nem zsúfolt, hiszen mindössze 5.000 lakosa van, s az egész Grand megyének is – aminek a székhelye, s ami majdnem másfélszer akkora, mint Maros megye – csupán 10.000 lakosa van. Ha nem lett volna még estefelé is 40 fok körüli hőmérséklet, akkor azt mondhatnám, hogy nagyon élhető hely, bármennyire is félreeső. Az elmúlt napokban már kezdtünk hozzászokni a számunkra szokatlanul nagy hőséghez, és jóllétünket az is segítette, hogy Amerikában minden helyiség klimatizálva van, néha túlontúl is. Az autóban és a szállodai szobákban magunknak állíthattuk be a számunkra megfelelő hőmérsékletet, azonban a közösségi helyiségekben gyakran vacogtunk a túlzott hidegben, jól jött a pulcsi. Az amerikai szállodákban a hőmérséklet-szabályozók és az úszómedence mellett a jégkészítő berendezések is hozzátartoznak az alapfelszereléshez. A jég hasznosnak, gyakran életmentőnek bizonyult, mivel az ivóvízkészletünket az egész napos szabadtéri kirándulásaink során is szomjoltó hőmérsékleten tartotta. 

A Moáb elnevezésről a Jordán folyótól keletre fekvő bibliai Moáb és a moábiták jutottak eszünkbe, azt azonban nem értettük, hogy ennek mi köze a kisvároshoz. Egyesek úgy vélik, hogy az első postamester nevezte el így Utahnak ezt a területét, mint a Colorado folyótól keletre fekvő, távoli földet, vagyis párhuzamba állította a Jordánt a Coloradóval. Mint ismert, a moábiták a zsidók ellenségei voltak, ezért érthető, hogy a múltban kétszer is megpróbálták megváltoztatni a város nevét, ám ez nem sikerült. A moábiták bűnös, rossz, istentelen nemzetként tűnnek fel a Szentírásban, akikkel a zsidóknak tilos volt házasságot kötni, de ne feledkezzünk meg Ruthról sem, aki moábita létére a zsidó Boáznak lett a felesége. Ez a történet az egyik legékesebb példája annak, hogy Isten milyen csodálatos módon tud egy életet úgy irányítani, hogy az az Ő akarata szerint folytatódjon tovább. Ruth élete is örökre megváltozott, amikor találkozott Izráel Istenével, mi több, Jézus Krisztus egyik felmenőjévé vált.  

Nos, a városka nevének eredetén nem is tépelődtünk többet, mivel nem maga a település érdekes ezen a vidéken, hanem a közelében fekvő két jelentős nemzeti park, az Arches és a Canyonlands, amelyek rengeteg turistát vonzanak. A környéken számtalan szabadtéri sport- és programlehetőség közül lehet válogatni, bennünket azonban az Arches Nemzeti Park híres sziklaívei és kőalakzatai vonzottak leginkább.

A természetnek eme hallatlan csoda kertjében 2000 természetes homokkő boltív található, innen származik az elnevezése is. A parkot olyan sokan keresik fel naponta, hogy a hatóságok kénytelenek a fő látogatási időben szabályozni a vendégek számát, ezért csak az időben regisztrálóknak van esélyük a belépésre. 

Reggeli után nekivágtunk, hogy felfedezzük az árkádokat, bolthajtásokat, kőhidakat, na de nem az ókori Rómában, hanem a Jóistennek e sok százmillió éves csodavárában. Már a park elején is megállásra, fotózkodásra késztettek a tanúhegyek, függőleges sziklafalak, tornyok és műalkotásoknak is beillő sziklafigurák, a több tíz kilométernyi autóút és számtalan kisebb-hosszabb gyalogösvény egész napos családi programra invitált. Az egyik ikonikus alakzat a 39 méteres Balanced Rock (egyensúlyozott szikla), amely olyannak tűnik, mintha játszadozó óriások egyensúlyozták volna egymásra a sziklákat. 

A park több ezer kőhídja és kőablaka közül a legnagyobb sztár kétségtelenül a Delicate Arch (finom boltív) nevezetű, amely nem csak Utah, hanem általában az amerikai nemzeti parkok, sőt az Egyesült Államok egyik legismertebb jelképe. Mivel a bérelt autónkat Utahban írták be a forgalomba, színes rendszámunkat is ez a szimbólum díszítette, s még szúnyogosan is büszkén toltuk vele a sok ezer kilométert. A Delicate Archot egy oda-vissza háromórás gyalogtúrával értük el. A kezdeti kapaszkodót leszámítva a túra nem volt különösen nehéz, a kihívást itt is a gyilkos forróság jelentette. A túra kiindulópontján nagy betűkkel hívták fel a turisták figyelmét, hogy gondoskodjanak a megfelelő mennyiségű vízről, fejvédőről és napozókrémről, mivel a gyalogösvényen szinte nincs is árnyék, és a tűző napon „szénné” lehet égni, ki lehet száradni. Végül is egy rettenetesen forró és szikkadt sivatagban voltunk, ahol csak ritkán esik csapadék, a vegetáció néhány szárazságtűrő bozótban merül ki. 

A sivatagi „diadalívhez” vezető ösvény legizgalmasabb szakasza a végén következett. Már kezdtünk elcsigázódni, amikor egy kőablakot vettünk észre. Felkapaszkodtunk, hogy áttekinthessünk rajta a másik völgybe, és csodák csodája, a túloldalon már ott díszelgett a 16 méter magas, szabadon álló, természetes sziklaboltív, a Delicate Arch. Megszaporáztuk lépteinket, egy keskeny és hosszú sziklapárkányon megkerültünk egy hegyet, és már ott is álltunk a „finom” ív árnyékában. Bármennyi képet is láttam róla korábban, erre a szépségre nem tudtam felkészülni, lenyűgözött. Hasonlított ahhoz az érzéshez, mint amikor kíváncsi ifjúként a Champs-Élysées felől pillantottam meg az addig csak a történelemkönyvekből ismert Diadalívet. A vörös sziklaív szinte tökéletes, mintha egyiptomi fáraók építtették volna, holott nem emberi kéz készítette, évmilliók állhatatos szobrászkodásának eredménye. Sajnos az is tény, hogy bármilyen öreg, nem örök, mert minden mulandó, ami anyagból van. Az utóbbi 40 évben 30 boltív omlott le, a park kőformációi folyamatos alakulásban vannak, nincs kizárva, hogy a nagyon is törékenynek tűnő Delicate Arch is össze fog dőlni a nem is túlságosan távoli jövőben, és ezt az emberi tevékenységek, például az illegális mászások is siettethetik. Viszont az is igaz, hogy a boltívek képződése nem állt meg, újabbak vannak kialakulóban, amelyeket én már nem fogok látni évezredek múlva, de most határtalan boldogsággal tölt el, hogy a finom bolthajtás már az enyém, a miénk. Örökre. 

Utah jelképétől a park hátsó csücskében fekvő Devils Gardenbe hajtottunk, ahol ismét túrabakancsra váltottuk a szandált, 45 fokon pihegtünk, mondhatni, az ördöggel játszottunk. Ám az ördögök kertje nem a pokoli hőség miatt kapta a nevét, hiszen a park maga a megtestesült csoda, egy hihetetlenül szép és változatos sziklaparadicsom, ahol napokat lehetne bolyongani. E páratlan szépség nyűgözhette le a magyarországi származású bevándorlót, Alexander Ringhoffert is, aki újabb bányászati lehetőségek után kutatva ámult el a táj különlegességén, és elsőként szorgalmazta a hely turisztikai célú felhasználását. Mindez még az 1920-as években történt, és az ember természeti szépségek iránti vonzalma, felfedezés iránti szomja azóta csak nőtt, megtisztelő, hogy mi is felkereshettük. A sziklák között bolyongva tisztább képet alkothattunk a boltívek kialakulásáról. Feltűntek a szinte tökéletesen párhuzamos, uszonyoknak nevezett magas sziklafalak, amelyekben itt is, ott is boltíveket, ablakokat, lyukakat vájt az idő vasfoga. Ezen a hatalmas területen egykor egy lapos, összefüggő homokkő réteg terpeszkedett, amelyen föld alatti erők hatására párhuzamos törések képződtek. A repedéseket esővíz szélesítette, mélyítette hasadékokká, majd különálló falakká, kialakítva bennük a boltíveket, sziklahidakat, amelyek ma is születnek, de pusztulnak is. Mi a Landscape Arch (tájkép) nevezetű ívig jutottunk el, amely 88 méteres fesztávolságával a világ egyik leghosszabb természetes sziklaíve, de láttuk a Tunnel Archot (alagút), a Pine Tree Archot (fenyőfa), a Skyline Archot (láthatár) és sok más érdekes, különböző állatokra emlékeztető sziklaalakzatot.

Az Arch Nemzeti Park meglátogatását ezzel még mindig nem fejeztük be. További jellegzetes, rövidebb sétával elérhető formációkat látogattunk meg, amelyek közül kiemelném az ún. ablakos részleget, ahol több látványosság is sűrűsödik. Ott található többek között a Double Arch (dupla), amely kettős ívével és 34 méterével a legmagasabb a parkban, a North Window Arch (északi ablak), amelyhez közelítve olyannak tűnt a rajta átragyogó kék égbolt, mintha a világ szeme lenne, és a Turret Arch (tornyocska), amely engem leginkább a kerci apátság romjaira emlékeztetett. Volt neki tornya, boltíves bejárata, falai, sőt rozettája is. Ekkor már késő délutánra járt, az egész napos forróságtól és sok-sok kilométernyi gyaloglástól kimerültünk, elfogyott az ivóvizünk, de a legaggasztóbb az volt, hogy ijesztően, rohamosan csökkent az üzemanyagunk. Muszáj volt visszatérnünk Moabba, s ahogy a jó cowboy előbb a lovát itatja meg, úgy mi is leghamarabb egy benzinkutat kerestünk fel, majd beesve egy McDonald’s ajtaján, kiürítettük annak teljes Coca-Cola-készletét. Ez az Amerikából származó ital – mint utazásunk során oly sokszor – gyógyszerként hozta vissza belénk az életkedvet. 

Másnap elhagytuk a Coloradótól keletre fekvő Moabot, és a sziklasivatagban egyenesen délre tartottunk. Drámai volt a táj. Úgy tűnt, hogy csak mi vagyunk a sziklák és a kanyonok véget nem érő birodalmában. További boltíveket és sajátságos sziklaalakzatokat láthattunk az autóból. Ilyen volt például a robusztus, 28 méter széles Wilson Arch, illetve a mexikói kalaphoz hasonlító Mexican Hat. 

A lapított sombreró formájú sziklakorong százméteres magasságból üdvözölt, és rövid időre mi is kalapunkat emeltük az őslényfosszíliákat rejtő, 250 millió esztendős képződmény előtt. Ha másodpercenként számolnánk egy számjegyet, akkor is 8 évig olvasnánk életkorának éveit. Kora szinte felfoghatatlan, és mégis, napjai meg vannak számlálva. Az erózió az ő kőkemény anyagát is kikezdi, talán egy földrengés fogja megadni neki a kegyelemdöfést, s lehet, hogy a kalap még a koponyánknál is hamarabb hull porba. Mi azonban még láthattuk, s ez is örömmel tölt el.

Idő hiányában nem állhattunk meg minden sziklánál és szakadéknál, hiszen akkor nem maradt volna időnk a csúcslátványosságokra. Elképzeltem, hogy mennyi érdekesség lehet még a sok ezer négyzetkilométernyi pusztaságban, amelyek csak a legelszántabb kutatók vagy kalandorok előtt nyílnak meg. Az elviselhetetlen napsütés által szikkasztott sivatag látszólag kihalt, pedig a szúrós bokrokban csörgőkígyókat, skorpiókat, pókokat hajt élet-halál küzdelmekre génjeikbe kódolt túlélési ösztönük. És ott van maga az ember is, aki – törékenységénél fogva – halálos veszélyben van e pokoli tájakon, Istentől mégis kapott elegendő értelmet és tehetséget ahhoz, hogy a pokolból is édent varázsoljon. Elegendő egy forrás vagy egy folyó, és máris falvakat, városokat épít a legkietlenebb tájakon is. A Mexican Hat közelében is van egy aprócska település, melyet a kalapról neveztek el. Ezen a ponton léptünk be a navahó nemzet területére, ahol lenyűgöző vadnyugati tájak nyíltak meg előttünk. De ezekről meséljenek a következő fejezetek.