A főúttól távol eső, apró Maros menti faluban egy dombtetőn állt a temető. Ráérősen emelkedő szántóföld vezetett odáig. Izabella kislánykora nyarain gyakran kapaszkodott fel a magasba, ahol az öreg fejfák alatt pár lépésnyi virágszigetek várták. Szinte minden síremléknél fehér-fekete fotón megörökített arcok ejtették rabul a tekintetét. Hajdani katonák, furcsa ruhába öltözött nők és férfiak, néhol egy-két menyasszony... Bámészkodni azonban nem volt idő, a nagyanyja ugyanis, akinél rendszerint augusztus első két hetét töltötte, határozott mozdulatokkal terelte a dédszülők nyughelye felé. Ők épp annyira idegenek voltak a copfos, vézna kislány számára, mint bárki más, akit az elmosódott fotókon látott. De mivel semmiképpen sem akarta az idős asszonyt megbántani, mindig úgy tett, mintha ő is átélne valamit a gyertyagyújtás, virágcsokor-rendezés ünnepélyességéből.
– Jutka mama, akit kiskoromban csak Juttának szólítottam – ez a név felnőttkoromig rajta is maradt –, a vakációs ottléteim alatt a lelkét is kitette értem, fenséges ebédekkel kényeztetett, pánkót és csörögét sütött a tiszteletemre, és olyan habkönnyű, ízletes madártejet szolgált fel a kristálytálkáiban, amilyent azóta sem kóstoltam – kezdte történetét a negyvenes évei végén járó, régi önmagára csak játékos mosolyával, derűs tekintetével emlékeztető nő. – De volt néhány dolog, amiben Jutta mama nem ismert tréfát. Ide tartozott a reggeli mosakodás hideg kútvízzel és házi szappannal – költögetnie nem sokat kellett, arról a majorság két céltudatos kakasa hajnalról hajnalra gondoskodott –, valamint az asztali áldás elmondása minden étkezés előtt, és a temetőlátogatás. Olyankor mindig a legszebb ruhámba öltöztetett, és kézenfogva vonult végig velem a falun. A sírkert felé vezető úton rendszerint a gyerekkoráról mesélt. Többször elbeszélte, hogy nem sokkal a születése után tört ki az első világháború, és az édesapját is elvitték a frontra, ahonnan sosem tért haza. Így éle-tében sosem találkozhatott vele. A dédnagyanyám nem bírta támasz nélkül fenntartani a háromgyermekes családot – mamám érkezett utolsónak a testvérek közül –, ezért a gyászév letelte után férjhez is ment egy agglegényhez a faluból. Nem volt az rossz ember, de mamám sosem tudta igazán megszeretni, mindig az édesapjáról álmodozott, gondolatban vele beszélgetett, a titkait, félelmeit is vele osztotta meg. Egy olyan ideális kép alakult ki benne a dédnagyapámról, amit egész életében sikerült sértetlenül megőriznie. Talán ezért volt számára annyira fontos a temetői utak ünnepélyessége, illetve az, hogy engem is a szertartás részesévé tegyen.
– Más unokája még volt rajtad kívül? – szóltam közbe.
– Én voltam az egyetlen, valószínűleg ezért is járt nekem ekkora figyelem. Nagyobb koromban, hatodik-hetedik osztályosként már húzódoztam a falusi vakációzástól, így az ott töltött két hét felére, majd negyedére csökkent. Középiskolásként került egy nagyon jó barátnőm, aki készségesen eljött velem pár napra Jutta mamához. Persze az ő társaságában már nem szívesen szólítottam mamámat a becenevén. Hihetetlen bölcsességgel fogadta az új helyzetet, örült, hogy ott vagyok, és mindkettőnket tökéletes vendégszeretettel fogadott, de közben csendben a háttérben maradt. Már nem dédelgetett, mi több, a sírkert gondozására is csak egyszer vitt el a barátnőmmel együtt, és akkor sem próbált irányítani, mint kiskoromban. Volt a hozzá- állásában valami szomorú legyőzöttség, önmegtagadás, amit csak jóval később, felnőttként tudatosítottam magamban. Kamaszként csak örültem, hogy ilyen vagány, megértő mamám van, aki nem hoz rám szégyent a barátnőm előtt.
– Felnőttként hogy alakult a kapcsolatotok nagymamáddal?
– Volt egy időszak, valamikor a bukaresti egyetemi éveim alatt, amikor szégyenszemre eléggé elhanyagoltam. Az első, második, harmadik szerelem, a tanulás és a bulizás is valahogy fontosabb volt nála. Utolsó éves voltam, amikor mamám megbetegedett, és Vásárhelyre utalták be a kórházba. Sosem hagyta el szívesen imádott faluját; fiatalabb korában hetente egyszer-kétszer be-bejárogatott a nagypiacra, ahol tojást, tejet, zöldséget árult, de ahogy egyre idősebb lett, inkább a ház körül tett-vett egész esztendőben, legfeljebb a boltig mozdult ki, ha elfogyott a liszt vagy a cukor. Tudtam, mekkora erőfeszítés neki kiszakadni a megszokott a környezetből, és azt is, hogy a testi gyengeség mellé így lelki megpróbáltatás társul. Amint lehetőségem volt, hazautaztam, és meglátogattam. Megijedtem, amikor megláttam, annyira megváltozott. Mintha önmaga árnyéka lett volna. A szüleimtől tudtam meg a diagnózist, és azt, hogy az orvosok szerint Jutta mamának előrehaladott kora és a melléből indult daganat áttéte miatt nincs esélye szembeszállni a gyilkos kórral. Közös megegyezéssel őt senki nem világosította fel arról, hogy talán egy éve sincs hátra. Hazakívánkozott, így hazaengedték. Attól kezdve minden hétvégét nála töltöttem. Bízom benne, hogy ezzel talán sikerült valamennyire jóvátennem a korábbi évek mulasztásait. A távozása éjszakáján is nála voltam, így megadatott nekem, hogy elbúcsúzhassam tőle. Természetesen a szülei mellé helyeztük nyugalomra. Azóta megértettem a dombtetőre vezető út jelentőségét, a gyertyagyújtás lényegét. Az elmúlt években sokszor kimentem hozzá és a dédszüleimhez, világításkor mindig kötelező módon jelen voltam. Ragaszkodtam hozzá, hogy egyedül menjek ezekre a találkozásokra. Igaz, tavaly, a nagy medvejárás idején kicsit szorongva kapaszkodtam fel a magasba, bár biztos voltam benne, hogy nem történhet baj. Idén ismét útnak indulnék, ha a közvetlen környezetemben valakit vagy éppen engem el nem kap ez a furcsa járvány, és nem kényszerülök a négy fal közé. De tudom, hogy a kettőnk együttlétéhez ez nem lehet akadály. Ha másként nem lehet, majd otthon gyújtok Jutta mamáért gyertyát, és várni fogom, hogy ha nekem tilos a kinti lét, akkor ő jöjjön el hozzám.
