A Bach-korszak kormányzója, Schwarzenberg Marosvásárhelyen

Az a megtiszteltetés ért, hogy 2026. március 14-én, a bukaresti református egyházközösség, Zsold Béla tiszteletes úr és dr. Lőrinczi Ádám kutató-fizikus meghívásának köszönhetően, a bukaresti Calvineumban előadást tarthattam Koós Ferenc és a Bolyaiak címmel és témával. Ezúton is ismételten köszönöm a meghívást és vendégszeretetüket. Nagyon szerencsés volt a dátum, mert március 14-e a matematika ünnepe, nemzetközi Pi-nap is volt, és ezen a napon Bolyai Jánosról beszélni kétszeresen is megtiszteltetés. Az előadásomra ké-

szülve újból átnéztem Koós Ferenc forrásértékű Életem és emlékeim c. művét1, és főleg Koós Ferenc Bolyai Farkasra vonatkozó személyes emlékeinek leírását. És férfiasan be kell valljam, hogy ezzel ráébredtem egy korábbi Népújságbeli cikkem szarvashibájára. Ugyanis a Bolyai János és Wohlgemuth kormányzó című (II.), 2025. augusztus 29-i pénteki cikkemben azt írtam, hogy Karl Philipp zu Schwarzenberger, a Bach-korszak teljhatalmú kormányzója sohasem járt Marosvásárhelyen. Átnézve Koós Ferenc forrásértékű önéletírását, egyértelműen kirajzolódik, hogy legalább kétszer jelen volt Marosvásárhelyen. Először 1852. július 31-én, amikor elkísérte a fiatal Ferenc József császárt a Református Kollégiumban tett látogatása során, másodszor pedig Marosvásárhelyen tartózkodott pár nappal id. szemerjai Szász Károly 1853. október 25-én bekövetkezett halála előtt.

Idézzük fel Koós Ferenc könyvéből mind a két részletet:

„Ő Felsége megérkezése előtti reggel korán dörgetett valaki 

szobám ajtaján. Siettem fölkelni s magamat kissé rendbe szedve, ajtót nyitottam. A jó öreg Bolyai állott ott s így szólott: »Jöjjön maga is!«

»Hová, professzor úr?« – kérdém tisztelettel.

»Koszorút kötni. Hát nem tudja, hogy holnap ő Felsége itt lesz!«

»Nincs erre kedvem, professor úr. Tetszik tudni, hogy csak most szabadultam ki a börtönből, melyben még sokan szenvednek közülünk.«

Az öreg úr nagy szemeket vetett rám s szobámba lépve, halkan mondá: »Maga bizony jő. Segítsen maga is, hogy takarjuk el koszorúkkal azt az oda akasztott professort, hogy ő Felsége ne lássa meg.«

Egy szót sem szóltam többet, hanem mentem koszorút kötni. Eszembe jutott, hogy szegény Török János tanárunk Szebenben van fogva s hogy az öreg úr erre céloz.

Transzparenst is készült ő Felsége tiszteletére, melybe a latin szövegű üdvözlő verset a jó öreg úr írta s a melyre ma is emlékezem:

»Ante diem divum rapuere fata Josefum.

Plaudite, dum rediit florente juventa«2.

Irt ezenkívül még magyar és hosszabb latin üdvözlő költeményeket, melyeket ki is nyomtattatott. Midőn a tanári kar a Görög-házban ő Felségénél hódoló tiszteletét tette, ő Felsége a jó öreg urat megszólítással tüntette ki. – A ref. kollégiumba ő Felsége egy délelőtt jött be. Kísérete közül emlékezem Grüne tábornokra és Schwarzenberger, Erdély akkori kormányzójára.”

Milyen logikus, hogy a császár őfelségét elkísérte az akkor hivatalban lévő kormányzó is. És igenis ezzel az a feltételezésem is bizonyítást nyert, hogy Bolyai János is szeretett volna szóba állni a kormányzó úrral, hogy bemutassa neki A tér abszolút igaz tudományát!

Szó szerint ezt írtam korábbi cikkemben, amely így bizonyítást is nyert!

„Tehát az egyértelmű, hogy 1851. november 24-én jegyezte fel Bolyai János a teendőit, és az is egyértelmű, hogy a kormányzóhoz is szeretne bejutni. Csakhogy Wohlgemuth kormányzó 1851. április 14-én, Pesten tüdőbajában elhunyt. Bolyai János biztosan tudta ezt, mert a korabeli újságok ezt megírták, és Bolyai János rendszeresen bejárt a Teleki Tékába, és átnézte a német és magyar hírlapokat!”

Szerintem itt az új kormányzót szerette volna meglátogatni, nevezetesen Wohlgemuth utódját, Karl Philipp zu Schwarzenbergert, aki 1851. április 29-től Erdély kormányzója, táborszernagy (1802–1858). Szülei Karl Philipp zu Schwarzenberg tábornagy és Maria Anna von Hohenfeld grófnő, Esterházy Pál Antal herceg özvegye voltak. Öccse Edmund zu Schwarzenberg tábornagy volt. 

Schwarzenberg második Marosvásárhelyen való tartózkodása, Koós Ferenc emlékei szerint:

„27. Id. Szász Károly tanárunk halála.

A szüreti szünidőn sokszor megfordultam Vidrátszegen és Szt.-Benedeken Molnár Károly barátomnál, hol Eszter és Johanka, az ő nővérei s az én 1846-beli szt.-demeteri tanítványaim, szép leányokká fejlődtek s engem ők és a szülők igen szívesen láttak. Ép Szt.-Benedekről jöttem haza a kollégiumba, midőn ott este híre futamodott, hogy id. Szász Károly kedves tanárunk meghalt. Ebéd után fekete kávé mellett olvasgatta a br. Kemény Pál Kazinczy-utcai egyemeletes házának nagy termében azon Algebrát, melyet fiával, ifj. Szász Károllyal, ki’ akkor n.-körösi tanár volt, készített volt tanítványai számára. Egyszer csak felkiáltott: »Fáni!« (neje neve) – s összerogyott. Fölvették s bevitték hálószobájába, orvost hívattak, de hiában. Nem tért többé eszméletére; a mit még este 9 óráig élt, már csak öntudatlan élet volt. – Guta ütötte meg.

Hegedűs János tanár hozta meg ezt a gyászhírt nekünk a kollégiumba, a ki szintén végtelenül el volt keseredve s e szavakra fakadott: »Hogyan tehet Isten is ilyent!* Minket nemsokára lehíttak virrasztani. Ekkor az öreg Szász Károly egészen feketébe öltöztetve, álla fekete kendővel felkötve, a nagy teremben volt egy tiszta új gyékényre elnyújtóztatva. A család tagjai nem mutatkoztak, csak egyik szobából hallatszott ki ottan-ottan Szász Domokos, a mostani püspök szívet és lelket megrendítő keserves sírása. Oh, milyen csapás volt az mind a kollégiumra, mind a családra!

Csak néhány nappal azelőtt láttam az * Arany kereszt* vendéglő előtt le s fel sétálni. Ott volt Schwarzenberg Erdély kormányzója s az várakoztatta Erdély egyik legkitűnőbb szónokát, tanárát, kiről Koncz József barátom a m.-vásárhelyi ev. ref. kollégium 1886 87-ik Értesítőjének 330-ik lapján: Bolyai F. e szavait idézi: * Erősen ritka talentumú tanár.* Én legalább olyan két kitűnő tanárt, milyenek Szász Károly és Dózsa Elek voltak, nem ismertem. Nagy talentumuk mellett le bírtak ereszkedni tanítványaik képzettségéhez s a kérdések feltevésében olyannyira mesterek voltak, hogy nekik, ha magyarázataikra figyeltünk s cursusokat csak egyszer- kétszer elolvastuk, kitűnőre lehetett felelni. És ez a két kitűnő tanár a tanügy igen nagy kárára el volt veszve. Dózsa ugyan még élt, de az abszolút kormány elnémította.3

Visszatérve Bolyai Jánosra: 1849 után sokat töprengett azon, vajon mit kellene tegyen, hogy akár a Tudós Társaság, akár a hatalom elismerje, megértse és jutalmazza az ő nagy művét, A tér abszolút igaz tudományát, melynek az Appendix csak ragadványneve, teljes eredeti nevén: Scientia Spatii, Absolute Vera. Nem véletlenül szerette volna kérvényezni a magas rangú Mária Terézia-érdemrendet4. És az akkori Habsburg hatalomtól több megértést és elismerést remélt, mint a Tudós Társaságtól. Sajnos!

1 Koós Ferenc: Életem és emlékeim. 1828–1890. Brassó, 1890.

2 „Az isteni nap előtt a sors elragadta Józsefet.

Taps, amikor visszatért virágzó ifjúkorában”

Vagy más értelemzésben: 

„A sors napja előtt ragadták el a halálos végzetek Józsefet.

Tapsoljatok, míg visszatért virágzó ifjúságában.”

3 Koós Ferenc: Életem és emlékeim, 339–340. old

4 Lásd bővebben: Ács Tibor–Oláh-Gál Róbert: Bolyai János fragmentuma a Mária-Terézia rendért, in Oláh-Gál Róbert: Bolyaiak a történelem sodrásában, Pro-Print, Csíkszereda, 2025., pp. 209–258.