Az országban egy ideje téma már, és most a megyeközpontban is terítékre került a szerencsejáték-termek betiltásáról szóló közvita. Újabb oktatni való példa arra, hogy miként kell színlelni egy probléma megoldását úgy, hogy még ártsunk is vele magunknak.
Kezdjük azzal, nem kérdés, hogy kell-e valamit kezdeni a szerencsejáték jelenségével, azon belül is elsősorban a játékfüggőséggel. Nem csak nálunk, a világ számtalan sarkában jelent komoly problémát a függőség és annak az anyagi vonzata, amikor a gyors nyereség reményében jobb sorsra érdemes emberek a maguk vagy akár a családjuk egzisztenciáját is romba döntik a játéktermekben. A félkarú rablók garázdálkodása nem oly nagyon régen már a hazai politikusok ingerküszöbét is elérte, és tipikus pótcselekvéssel reagálnak rá: betiltással. Vagyis bezáratják a játéktermeket, jobb esetben kiköltöztetik őket a falu szélére, és ezzel letudják a problémát. Mint a strucc, amely homokba dugja a fejét abból a megfontolásból, hogy ha ő nem látja a veszélyt, akkor az meg is szűnik létezni. Fenéket. Az áldozatnak el sem kell ezentúl fáradnia a játékteremig, letölti valamely virtuális játékkaszinót a telefonjára, és a gyors meggazdagodás ábrándja már ott is van a zsebében, legalább eggyel több indoka lesz rá, hogy a mobilfüggőségét is emelje egy-két szinttel. Ha már nyomor, legyen halmozott. És hogy több szempontból is káros legyen a politikai pótcselekvés, a termek betiltásával legalább még azt a kis adóbevételt is kidobják a politikusok egy laza csuklómozdulattal az ablakon, amit az agyafúrt kaszinósok nem bírtak kikerülni a román adórendszer kiskapuin keresztül.
A jelek szerint nem sokakat zavar az illetékesek közül a függőség kezelése, érdemi szinten. Szép hazánkban ilyen természetű prevenció a civil ágazatban létezik, vannak a függőket segíteni hivatott kezdeményezések, és létezik az iparág által fenntartott, a felelős játékra figyelmeztető program is, de az állami egészségügyben nyoma sincs olyan kezelési programnak, mint amilyet például a leszokni akaró dohányosok vehetnek igénybe.
A szerencsejáték-függőség nálunk csak szabályozási kérdés, és ebből a szempontból is szinte félvállról kezelik. Hány családnak kell nyomorba dőlnie ahhoz, hogy ezt a jelenséget népegészségügyi kockázatként kezeljék, mint például a skandináv államokban? Ha tényleg fel akarna lépni az állam a jelenség ellen, az nem is volna túl nehéz, néhány okos szabállyal a valódi és a digitális világban is könnyű korlátokat állítani. Az egyik legszigorúbb szabályozás ezen a területen a földrész egyik leggazdagabb országában, Norvégiában van. Az egykori vikingeknél például kizárólag egy egyéni kártya birtokában lehet szerencsejátékot játszani, amire csak korlátozott összeg tölthető fel, akár kisnyugdíjas, akár milliomos a felnőttkorú felhasználó. A bankoknak tilos szerencsejátékhoz köthető utalásokat végezni, az internetszolgáltatóknak pedig blokkolnia kell az ilyen oldalakat. Meg kell hagyni, a nem uniós tag norvégoknál könnyebb ilyen szabályokat agresszíven alkalmazni, mint a szabadpiaci elvek tiszteletére kényesebb uniós országokban. De a lényeg abban van, hogy a problémák megoldása nem a szőnyeg alá söprésüket kellene jelentse.
