Ünneplés Marosvásárhelyen
2018-01-10 14:46:47
- Ötvös József
Két nagy ünnep – egy vallásos és egy világi – hangulatát éltem át először nyugdíjasként, azaz sodródhattam az ünneppel és az ünneplőkkel.
Két nagy ünnep – egy vallásos és egy világi – hangulatát éltem át először nyugdíjasként, azaz sodródhattam az ünneppel és az ünneplőkkel. Mindezt egy olyan erdélyi városban, ahol éppen úgy felezővonalánál jár a magyar–román lélekszámú megoszlás, és azt tapasztaltam, hogy teljesen külön ünnepelünk.
Külön ünnepeltünk, és ezt végül is természetesnek tartom. Nem politikai pamfletként írom mindezt le, inkább a tényeken alapuló igazságkeresés vezet. Hatvanöt éves élettapasztalattal a hátam mögött tudom, én itt az igazságot úgysem találom meg, de legalább jó elfoglaltság az igazság keresése. Bibliát ismerő lelkipásztorként számtalanszor idéztem Pilátus két évezrednyi időn át visszhangzó kérdését: „mi az igazság?”. Nagyon profánul válaszolok: itt, most, ebben a magyar–román erdélyi városban ez az igazság – külön élünk és külön ünnepelünk. (A magyar–román sorrend nem nemzeti féltékenység, hanem a történelmi fejlődés következménye, hiszen előbb volt magyar király által elismert mezőváros, s csak sok-sok idő után lett román többségű. Egyébként az ábécében is előbb van az m betű, mint az r, de ez itt most nem annyira fontos.)
Miért tartom természetesnek ezt a külön ünneplést? Mert ünnepeink és azok megtartása, eredete meg szokásvilága igazolja múltunkat, kultúránkat, identitásunkat. Az igazi karácsonyi ünnepléshez azért még mindig hozzátartozik a szent templomi együttlét. Én nem megyek el, nem mehetek el a főtéri bizánci stílusú székesegyházba istentiszteletre, mert nem értem, nem az enyém, nem az én világom, és akkor ott nem érzem magam igazán jól. Tehát nem ünnep számomra ott lenni, márpedig én karácsonykor bensőségesen szeretek ünnepelni.
Bevallom, elismerem, a szomszédom sem jöhet el velem a Vártemplomba, mert ő sem érti mindazt, ami ott történik. Ő is itt él ebben a városban, gyógyítja – vallástól, nyelvtől függetlenül, tisztességesen – a betegeket, de a magyar istentisztelet számára egy idegen világ, tehát nem felszabadult, meghitt ünneplés.
Aztán a templomozás után felcsendült a Szívünk vígsággal ma bétölt kezdetű kántálóének, s lelki szemeim előtt megjelent az a Mezőség széli magyar református falu, amit hat évtizede hordozok magamban, s ami tartást, hitet, kitartást és szeretetet adott nekem, ami életre szólóan formált, meghatározta egyéniségemet, viselkedésemet, magatartásomat. Ezért ilyen lettem, ilyen vagyok.
Hallom, amint szomszédom udvarán fölcsendül a máramarosi kolinda. Meglátogatták ünnep idején az otthoniak. Ő ott született, ott nőtt fel, onnan került ide, ebbe a városba, és itt élünk mi egymás mellett. Csak a hétméteres aszfaltút és két karácsonyi kántálóének választ el minket egymástól. Lehet, azt a hétméteres aszfaltot el lehetne tüntetni közülünk, s akkor nagyon egymás mellé kerülhetnénk, de a két kántálóének és a két különböző templom úgyis örökkévalóan két különböző világot jelent. S azt hiszem, ez így van jól.
*
Olvasom a skandináv államokban tapasztalt békés együttélés gyakorlatát, ahol a finnek és a svédek párbeszédében – akár egy mondaton belül is – mind a két nyelv szavai megszólalnak. Erről jutott eszembe a pár évtizeddel ezelőtt hallott történet, amit akkor színtiszta igazságként fogadtam el. Az első közös amerikai–szovjet űrutazás alkalmával az amerikaiak az űrhajóban csak oroszul szólhattak, s a szovjetek csak angolul beszélhettek. Két vetélytárs, politikailag szembenálló ellenfelek a másik nyelvének megtanulásában, ismeretében és használatában békésen és bizalmasan tudtak együtt lenni a súlytalanság világában. Erre szól vissza Hofi Géza: ott mi is tudnánk egymással egyenlőkként és békésen lebegni.
