Újra együtt

Szeptember 3-án Szászrégenben visszafele az idő kereke, a város a találkozók és visszaemlékezések helye volt. Ezen a napon véndiáktalálkozót szerveztek a volt Tanítóképző 1951 és 1956-ban végzett tanulói.

Szeptember 3-án Szászrégenben visszafele az idő kereke, a város a találkozók és visszaemlékezések helye volt. Ezen a napon véndiáktalálkozót szerveztek a volt Tanítóképző 1951 és 1956-ban végzett tanulói. Ugyanezen a napon ötvenéves találkozóra gyűltünk össze mi is, a Szászrégeni Magyar Középiskola (későbbi 2-es számú líceum) 1961-ben végzett diákjai. Abban az évben a két osztályban (reál és humán osztály) 64-en végeztünk, az elmúlt ötvenben 19-en elhunytak.

A régi iskolánk előtt találkoztunk, majd egy rövid istentiszteleten vettünk részt a református templomban. 11 órától osztályfőnöki óránk volt az örökmozgó, szigorú, de mégis mindenki által szeretett osztályfőnökünk, Máté Márta szólt a már deresedő hajú diákjaihoz. A névsorolvasás után egy perccel adóztunk elhunyt tanáraink és osztálytársaink emlékének.

Örömünkre szolgált, hogy kollégáink nagy részének sikerült eljönni a találkozóra, még a határokon túlról is. A hiányzók egy része betegség miatt nem tudott megjelenni, ez érthető, azonban érthetetlen módon hiányoztak régeni meg vásárhelyi kollégák.

A több mint kétórás beszélgetésünk során mindenki szóhoz jutott. Egy rövid cikkben nem lehet mindazt leírni, ami ott elhangzott. Egy dolog biztos: mindkét osztály tanulói meghallgatták tanáraik, osztályfőnökeik tanácsait, olyan emberekké váltak, akik miatt a volt iskolánknak nem kell szégyenkeznie. Függetlenül attól, hogy középfokú avagy felsőfokú végzettséggel rendelkeznek, mindenki becsületes, egyenes és aktív emberként élt és dolgozott az elmúlt évtizedek során. Ezt bizonyítja, hogy nemcsak itthon, hanem Magyarországon, Svájcon, Németországon át az Egyesült Államokig, osztálytársaink megállták helyüket, a társadalom elismert, értékes tagjai voltak.

Jó volt újra együtt lenni, felidézni fiatal éveinket, elbeszélgetni mindenről: életről, sorsokról, fél évszázadot megért barátságokról.

Büszke vagyok arra, hogy a Szászrégeni Magyar Középiskola végzettje vagyok, arra hogy olyan igazgatóm volt, mint a néhai Szász Gyula, hogy olyan tanáraim voltak, mint Máté Márta, Lázár Sándor, Nagy János vagy a sajnos, már eltávozottak: Sípos Lajos, Bíró Dónáth, Bíró Nándor, Darvas Ignác, Szász Gyuláné, Szabó Dávid és sokan mások. Tanáraink lehet, hogy nem a mai, modern, interaktívnak kikiáltott módszerekkel tanították az egykori nebulókat, de jól bevált és hatékony, a hajdani magyar oktatás tradíciójára épülő módon neveltek bennünket. A sikerük titka – és ez annyi év távlatából ma még egyértelműbb – az volt, hogy szívvel és lélekkel dolgoztak.

Nagyon elszomorít az a tény, hogy egykori iskolám nem hajdani igazgatójának, Szász Gyulának viseli a nevét. Ő kezdetben a tanítóképzőnek volt aligazgatója, később az ötvenes évektől a nyolcvanasokig a magyar középiskola igazgatója. Egy ilyen nagy tudású, közismert pedagógus megérdemelné, hogy az az intézmény, ahol életének nagy részét eltöltötte, amelynek emberi értékeiért nagyra becsült vezetője volt, a nevét viselje.

Külön köszönet illeti mindegyikünk Márta nénijét, valamint a volt osztálytársainkat, Varga Attilát, Faluvégi Józsefet és Miklós Lászlót, amiért ezt a találkozót összehozták és oly kifogástalanul megszervezték. Jövőre tehát, szeptember első szombatján, ugyanott.

Nagy Csaba