Újra a szórványmagyarok között

Összefogás és élmény

Feladat teljesítve – mondhatnánk, miután szombaton szerencsésen hazatértünk Beszterce-Naszód megyei utunkról. Csakhogy ez nem feladat volt, hanem tudatosan és önként vállalt jótékonysági akció. 

 Első, szeptemberi látogatásunk után fogalmazódott meg a gondolat, hogy a vicei gyermekotthon lakóit még meg kellene lepnünk az idén, legalább egy hintát kellene vinni az udvarra a kislányoknak, és ideje volna, hogy az évekkel ezelőtt karókból eszkábált „focikapuk” helyett valódiakat kapjanak a fiúk.

 A gondolat elhatározássá érett, és ehhez Isten nagylelkű támogatókat is küldött. Szeptemberi látogatásunkon a Budaörsi Székely Kör néhány tagját kísértük el, de az európai járványhelyzet miatt ők most nem tudtak Erdélybe utazni, ám adományt küldtek a terv megvalósításához. Ugyanehhez nyújtott nagylelkű támogatást a nyárádszeredai református egyház, így a hét végén megérkezhettünk Vicére, ahol örömmel és kíváncsian fogadtak a gyerekek. Az üdvözlések után gyorsan munkához láttunk, a nagyobbak a segítségünkre siettek, szívesen dolgoztak a rakomány behordásában (mert nemcsak hintát, focikaput szállítottunk, hanem élelmiszert, tisztító- és mosószert, némi édességet és gyümölcsöt is), a sóderszállításban, a betonkészítésben, a hálófűzésben, valamint a hinta és a kapuk felállításában. Ennél nagyobb öröm volt számukra, hogy a néhány évvel ezelőtt felállított kapufákat pillanatok alatt eltüntethették a téli tűzifa között, és szinte rajongva fogadták az újakat. És ekkor jött az újabb meglepetés: egy jókora dobozból két rend mez került elő, amit nagy örömmel, szinte ugrándozva öltöttek magukra, és a közös fényképkészítés után sem kívántak levetni. Amikor mindent köszönve visszavonultak a szobáikba, az egyik csángó gyerek, a „kicsi Gyorgya” hozzám lépett, és hálásan annyit mondott: „Jól tetted!” Nyilván meg szerette volna köszönni az élményt, az új focikaput, hálót, labdát, mezt, de mivel magyarnyelv-tudása hiányos, csak így tudta kifejezni örömét és háláját.

 Ez a két rövid szó, de főleg a pillantásából és hangjából kiérezhető hála elégséges köszönet volt számunkra, hogy elfeledjük az utóbbi hetek számolgatásait, tervezését és cselekvését, munkáját és készülődését. Így már elégedetten indulhattunk haza, hiszen láttuk, éreztük, hogy itt nemcsak az édességnek vagy játékszernek, hanem a gesztusnak, a mosolynak és az alig ismert „barátok” viszontlátásának is örülni tudnak. 

Azzal a tervvel indultunk el, hogy Isten ad erőforrást, időt és lelkületet, hogy ezeknek a gyerekeknek idén még egyszer vihessünk némi élelmiszert, mellé szeretetet, kezükbe édességet, gyümölcsöt, játékot, az arcukra mosolyt, asztalukra ennivalót. Ezzel indítottuk útjára néhány nappal ezelőtt azt az adománygyűjtési felhívást, amely szerint tartós élelmiszert fogadunk el, és szállítunk decemberben Vicére, hogy néhány polcot megtölthessünk az otthon éléskamrájában, hogy karácsony előtt nyugodt, békés szívvel térhessenek haza ezek a gyerekek a családjukhoz a közeli mezőségi vagy a messzi csángóföldi falvakba, hogy aztán örömmel jöjjenek vissza a téli szünet után a vicei otthonba, hogy januártól ismét magyar nyelven tanulhassanak, ha már szülőfalujukban az állam vagy az önkormányzat nem biztosítja ezt a lehetőséget.

 Köszönjük a fogadtatást a Beszterce-Naszód megyei, szórványban élő magyaroknak, gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt, de főleg az otthon lakóinak kedvességét, köszönjük az élményt, illetve a vicei és magyardécsei gyermekotthonokat működtető Bástya egyesület mindennapos harcát, hogy ezeknek a gyerekeknek az anyanyelven való tanulás lehetőségét megadják.

 Továbbá köszönetet kell mondanunk a Budaörsi Székely Körnek a felajánlásért és támogatásért, a nyárádszeredai református egyház lelkészének, gondnokának és presbitériumának, a csíkfalvi Marton Attilának, az Uniprest Instal cégnek és Kislaki Sándornak, a gegesi református egyházközségnek, Varga Emőkének, Marton Erzsébet Zsófiának, a Nyárádszeredai Sportklubnak, a vicei otthon munkatársainak és nem utolsósorban családunknak, amiért elfogadták és támogatták tervünket, munkánkat, és nem sajnálták az időt és az anyagiakat, amit tőlük elvonva erre a célra fordítottunk.

 Egyedül Istené a dicsőség!