Tükörképek
2018-02-20 14:03:10
- Nagy Székely Ildikó
Csak kicsi „tükrére” büszke. Tizenegy éve lepték meg vele az égiek.
Laura soha nem indult szépségversenyen, pedig könnyen a fejére kerülhetett volna a korona. Feltűnő szépségét természetes egyszerűséggel viseli, mint aki tudja, az ingyen kapott ajándékokkal nem illik kérkedni. Csak kicsi „tükrére” büszke. Tizenegy éve lepték meg vele az égiek.
– Amikor anyu elárulta, hogy testvérem születik, arra kért, a várandósság első hónapjában ne kürtöljem világgá. De én kinyitottam az ablakot, és nagy boldogságomban mindenkinek elkiabáltam a hírt. Amikor Wendyt hazahozták a szülészetről, rögtön az ölembe vettem, másnap már pelenkáztam. Pedig akkor még én is csak 11 éves voltam, éppen mint ő most – kezdte történetét beszélgetőtársam eddigi 22 éve legfontosabb eseményével. Aztán hátrább táncolt az időben, olyan könnyedséggel, mint sportiskolásként a ritmikustorna-edzéseken.
– Kisebb koromban nagyon beszédes voltam. Mamám pár percre lakott tőlünk, de nekem fél órába is beletelt, amíg odaértem, mert minden utamba akadó idős emberrel, asszonnyal megálltam pár szóra. Mindenkinek elújságoltam az életünket, még azt is, hogy mi volt ebédre, és mennyi pénz van a házban. Akkoriban még Marosszentgyörgyön laktunk, apumék tömbházában. Szerettem ott lenni. Nem volt telefon, számítógép, mi, gyermekek délutánonként „lekiáltottuk” egymást, aztán szürkületig kommandós fogót vagy hunyót játszottunk. Emlékszem, egyszer meghallottam az Oana nevet, megtetszett, és elkezdtem én is kiabálni. Erre egy emeleti ablakból kinézett egy lány. Akkor még nem tudtam románul, az ujjammal jeleztem, hogy jöjjön le. Összebarátkoztunk, románul tőle tanultam meg.
– Volt kedvenc helyetek Szentgyörgyön?
– Rendszerint a csorgónál gyűltünk össze. Aztán megnyílt a felújított strand. Emlékszem, kezdetben csak 5 lej volt a belépő. Reggel 7 órakor a bejáratnál mi voltunk az elsők a barátnőimmel, és mindig zárásig maradtunk. A fürdés, napozás mellett a másik szenvedélyünk a fényképezés volt. Apum Magyarországról hozott egy modern gépet, amivel naponta ezernyi fotót készítettünk. Amikor a baráti társasággal valamerre mentünk, vittem magammal Wendyt is. A lányok közül elsőként nekem született kistesóm, erre nagyon büszke voltam. Amikor megtanult beszélni, sokáig úgy szólított, hogy Laja. Gyönyörű kislány volt már akkoriban, szívesen mutogattam.
– Szentgyörgyön kezdted az iskolát?
– Marosvásárhelyen, a sportiskolában. Első osztálytól negyedikig jártam oda. Egyedül ingáztam, anyum feltett a buszra, elmagyarázta, hol kell leszállnom, én meg követtem az utasítást. Ritmikus torna szakon voltam, edzőtáborokba, versenyekre vittek. Három évig osztálytársam volt Szőcs Berni, az asztalitenisz-bajnok. A mai napig tartjuk a kapcsolatot.
– Miért jöttél el a sportiskolából?
– Egy osztálytársam ötödiktől a 4-esbe, a mai Európa iskolába ment át, és meggyőzött, hogy tartsak vele. A szüleim megengedték. Nem tudom, jó döntés volt-e, a sportiskola sokáig hiányzott. De legjobban a középiskolai évek alatt, a Református Kollégium éreztem magam. Csodálatos osztályközösségünk, nagyszerű osztályfőnökünk volt.
– Mikor költöztetek el Marosszentgyörgyről?
– 15 éves voltam, amikor elváltak a szüleim. Anyummal és a húgommal Szentgyörgyön béreltünk albérletet, pár év múlva költöztünk Vásárhelyre. De én mindig visszakívánkoztam a gyermekkorom helyszínére. A párom is szentgyörgyi, augusztus 8-án lesz nyolc éve, hogy megismerkedtünk.
– Mi következett az érettségi után?
– Akkoriban anyum egy nagyáruház ruhásboltjában dolgozott, és mivel éppen üresedés volt, oda kerültem melléje. Nagyon nyugodt időszaka volt az az életemnek. Megismerkedtem a többi üzlet alkalmazottjaival, a szünetekben jókat beszélgettünk a lányokkal. Aztán egy másik áruházba kerültem, ahol már szigorúbb volt a program, de panaszra ott sem volt okom. Közben a párom Ausztriában talált munkát, és tavaly augusztusban, nem sokkal a születésnapom után, utánamentem. Egy takarítócég alkalmazott. Eredetileg úgy tudtam, hogy egyetlen helyen fogok dolgozni, de aztán kiderült, hogy másként áll a helyzet. Rendszerint egy nagyáruházban kezdtem a napot, délután és este más-más helyekre vártak sepregetni, földet felmosni. Két hétig egy hatalmas iskolában is takarítottam, ahol minden emeleten rengeteg tanterem volt, minden osztály, tantárgy szerint, más-más helyiségben tartotta az órákat. Párszor el is tévedtem az épületben. Nem volt könnyű munka, de hamar megszoktam. Baráti társaságunk is került. A párom összebarátkozott egy szerb férfival, akinek a felesége román, és van egy kislányuk. Akkor hároméves volt a kicsi. Engem nagyon megszeretett, a hazautazásom után is sokat emlegetett.
– Mikor jöttél haza?
– Egy héttel karácsony előtt. Amíg kint voltam, a húgommal mindennap írogattunk egymásnak telefonos üzeneteket, de azt nem árultam el neki, hogy együtt töltjük az ünnepet. Anyuval megegyeztünk, hogy amikor kopogok, Wendyt küldje ajtót nyitni. Nem lehet leírni azt a boldogságot, amivel a nyakamba ugrott, és percekig csüngött rajtam, szorított.
– Nem készülsz visszamenni?
– Az orvosom javaslatára döntöttem úgy, hogy itthon maradok. Érte – simított végig a tengerzöld tekintet a meleg pulóveren, ami alatt – mint azt már találkozásunk előtt elárulta – négy hónapos ajándék rejtőzik.
– Apum nekünk adta a marosszentgyörgyi lakást, ott kezdjük majd el a párommal és a kicsivel a közös életet – fénylett fel újra a szabályos, szép arc.
– Hogy fogadta a testvéred a baba érkezésének hírét?
– Mivel neki én vagyok a „kicsi anyukája”, és az egyik legnagyobb bizalmasa, elsősorban annak örült, hogy a közelében maradok. De izgatottan várja azt is, hogy nagynéni legyen.
Beszélgetésünk végén megtudtam, éppen ma megy Laura ultrahangos vizsgálatra, és akkor valószínűleg a magzat neme is kiderül. Wendy leginkább fiút szeretne a nővérének, de a legfontosabb számára is az, hogy Laja egészséges, boldog gyermek édesanyja legyen.
