Trilógia a rovásírásról

A trilógia III. kötete a „befejezo rész”: Mandics szemrevételezi a kimondottan erdélyi rovásfeliratokat. Rövid, tömör bemutatásuk során egyes feliratok vitás kérdéseire is kitér. Az olvasatok kérdéskörében nem mélyül el – az ezután megírandó kis- és nagymonográfiák szerzoire „hagyakozza” a végleges megoldást.

Mandics György a Róvott múltunk bemutatóján

(Folytatás múlt szombati lapszámunkból)

A trilógia III. kötete a „befejezo rész”: Mandics szemrevételezi a kimondottan erdélyi rovásfeliratokat. Rövid, tömör bemutatásuk során egyes feliratok vitás kérdéseire is kitér. Az olvasatok kérdéskörében nem mélyül el – az ezután megírandó kis- és nagymonográfiák szerzoire „hagyakozza” a végleges megoldást. A könnyebb eligazodásért így osztályozza az emlékanyagot: vésett kosziklák, megmunkált kövekbe vésve, fémtárgyak rovásokkal, csonttárgyak rovásokkal, kerámiák, vakolatkarcok, rovásjelek fatárgyakon, nem papírra írt emlékek, papírra (pergamenre) írt szövegemlékek.

Külön fejezetben sorolta föl a rováskönyveket, köztük, persze, a hírnévre szert tett Rohonczi kódexet. A kódex 1838-ban került az Akadémia birtokába, a szöveg folyamatos elolvasására pedig 1994 karácsonyán került sor: dr. Mahesh Kumar Singh jött rá arra, hogy „az olvasási nyelv a szanszkrit, az indiai félsziget latinja”. Mandics kételkedik a feloldás valódiságában: „Sajnos, e »megoldásnak« csak arra van esélye, hogy a világ legnagyobb átverései címu kiadványokban feszítsen”. Magam úgy ítélem meg, hogy a Singh-olvasattal zömében megoldódott a rejtély, megszunt (talán) a kódex hamisítvány jellege, tehát értéket képvisel.

A kötet X. fejezete az Összegzés. A rováshasználat szociológiája címet viseli. Nagy kíváncsisággal fogtam hozzá az átolvasáshoz, mivel a kérdéskör engem is megérintett. Az 1995-ben megjelent Bél Mátyás és a rovásírás címu tanulmányomban utaltam arra, hogy Bél Mátyás „muvében arról is adatokat közöl, hogy kik, a társadalmi ranglétra milyen fokán álló emberek foglalkoznak betuk vagy szimbolikus jelek rovásával”. Hangsúlyoztam: „Meg kell teremtenünk a rovásírás-szociológiát” (lásd Rovásíró oseink könyvemet).

Mandics mintegy húsz sort szentel az osidok (i. e. 50.000 és i. e. 1000) állapotainak. Megjegyzi: „Ami valós, az csupán elszórt jelek azonossága (…), ami viszont nem mond semmit sem a jelhasználókról”. Nos, épp a „jelhasználókat” keresve száguld végig a történelmi korokon, hogy felmutathassa: a társadalmakban miként vált szükségletté az írás, miként jöttek létre az uralkodói kancelláriák, szól az írnokok testületeinek szervezodésérol. Fontos a következo megállapítása: „a többnyelvuség és a multikulturalizmus nem globalista maszlag, hanem élo realitás volt”. Egyetértünk azzal, hogy a szerzetesrendek megjelenésével „a magyar rovásírás-történelem újabb keresztútjához érkeztünk”. Kik vésték-rótták, kik rögzítették papíron rovásemlékeinket? Papok, laikus felhasználók (fourak, hivatalnokok, tanárok, diákok stb.), mesterek, közemberek. Itt megemlítjük még – mert szociológiai vonatkozásúak is – A rovásírás mint kultikus tárgy és Rovásírás és muvészet címu két fejezetet. Mindketto „újszeru összegzés”. A szerzo bízik abban, hogy összefoglalása „ihletforrás lesz további kulturális jelenségek számára”.

A kötetet három alapveto jelentoségu függelék zárja: A magyar rovásírás általános könyvészete, Rováslelet-mutató, Történelmi személynévmutató és életrajzi útmutató. Mindhárom elengedhetetlenül fontos volt (és marad) ahhoz, hogy mind az olvasóközönség, mind a szakemberek kelloképpen tájékozódhassanak a magisztrális munka legapróbb részleteiben is. A személynévmutatóban – nyilván – megkerestem a magam nevét. Zárójeles születési évem után a minosítésem: folklorista, rováskutató. Forrásanyagként két fontos munka címe: RMIL = Romániai magyar irodalmi lexikon, UMIL = Új magyar irodalmi lexikon. Ezt a három kötet oldalszámai követik, mutatják: hol hivatkozott munkáimra a szerzo. Összeszámláltam: 201 bibliográfiai adalék. Valójában több: oldalak vannak, ahol a nevem nemcsak egyszer fordul elo. Szép elismerés a szerzo részérol, aki a második kötetet így dedikálta: Ráduly Jánosnak, a csodálatos rovásemlék-feltárónak, aki bárki másnál többet tett, hogy e könyv ilyen vastag legyen, szeretettel, Mandics György, 2011. Az aláírás rovásbetukkel is.

(Mandics György: Róvott múltunk. A székely-magyar rovásírás-történet kézikönyve. I. kötet: Arad, 2010, II. kötet: Arad, 2010, III. kötet: Arad, 2011. Mind a három az Irodalmi Jelen Kiadó gondozásában jelent meg, jó kivitelezésben.)