Nincs még a magyar népnek egy olyan költője, akit úgy szívébe zárna, mint Petőfit. Az egyszerű ember, ha olvassa vagy hallja verseit – azonnal megérti és átérzi. A sorokban izzó szabadság- és népszeretet fellelkesíti, humoros írásai megnevettetik, szép szerelmes dalai gyönyörrel töltik be, családjáról meg a saját nyomorral tele sorsáról tollba vetett vallomásai megrendítik. Sorstársak vagyunk.
Most, a nemzeti ünnepünk előtt nem a forradalmi versekre fókuszálok, hanem a ma is oly népszerű népies versekre és dalokra.
A költő népies dalai annyira jól sikerültek, hogy a Kisfaludy Társaság 1846–48 között kiadott népdalgyűjteményébe három Petőfi-*verset is felvettek, eredetinek vélve.
Ez is bizonyítja, hogy a költő nem utánozza a népdalt, hanem mint a legtermészetesebb kifejezőeszközt használja. Úgy ír, mint egy a nép közül, azonosul vele, a nép szemével lát, a nép szívével érez. Mindez okból a népdalszerű alkotásait a nép magáénak tekinti, és kiváló művészi érzékkel csiszolja, javítja, tökéletesebbé alkotja.
Szép számmal fordulnak elő ilyen elnépiesített Petőfi-versek, kedvvel éneklik mulatságok, előadások alkalmával és akárhol, ahol kigyúl a lelkükben a szép, kedves dal szikrája. Talán nem is sejtik, hogy ki a dal eredeti szerzője.
Úgy tizenötéves koromban, Petőfit olvasva, szerfölött meglepődtem, mikor az egyik versben a mi „nyárádmenti nótánkra” bukkantam.
Az eredeti szöveg így hangzik:
Szerelem, szerelem,
Keserű szerelem!
Miért bántál olyan
Kegyetlenül velem?
Te voltál szívemben
Első és utósó,
Nemsokára készül
Számomra koporsó.
Elmegyek az ácshoz,
Fejfát csináltatok,
Egyszerű fejfámra
Csak egy sort íratok;
Fekete betűkkel
Ez lesz írva rája:
„Itt hervad a hűség
Eltépett rózsája.”
Ennek népiesített változatát éneklik néhol szövegváltoztatással. Az utolsó versszakot például így:
Elmegyek az ácshoz
Fejfát csináltatni,
aranyos betűkkel
nevem ráíratni.
Aranyos betűkkel,
Babám azt íratom rája,
Itt nyugszik a szerelemnek
elhervadt virága.
Kajcsa Jenő
