Mindent megértett: a gyerekek rajzain vasaló, kapáló, kalapáló, író, boltban áruló, gépkocsit vezető, darut kezelő, számítógépet bűvölő emberek voltak láthatók.
Barátom egy olasz vagy amerikai filmben látta, hogy az utcán kolduló elesettnek, igazi volt, nem olyan álruhás sunyi, mint akik manapság ellepik a köztereket, piacokat, utcasarkokat, tömbházak bejáratát, sokadalmakat és kevesedelmeket, szóval azoknak a vérbő, valódi csonka-bonkáknak adott a főhős egy-egy szentképet pénz helyett. Amazok – a forgatókönyv szerint – ránéztek, valami felébredhetett a kebelükben, istenfélelem, szégyen, élni akarás, tettvágy stb. (ki-ki tippelhet vérmérséklete szerint és hagiográfiai ismeretei alapján) és ama filmbeliek felkeltek, életük megváltozott, ragyogás töltötte be a helyet stb., ahogyan ennek az erkölcsnemesítő alkotások szabályai szerint történnie kell.
Nos, ez adta az ötletet a barátomnak: odatette két leánykáját, egy hét- és egy kilencévest, akik kedvvel rajzoltak, és arra kérte őket, hogy rajzoljanak bármit, de lehetőleg cselekvő embert. A lányok megértették, színes ceruzát vettek a kezükbe, három nap és három éjjel rajzoltak, dolgoztak, a nyelvük szaporán követte a ceruza és a kéz mozgását.
Barátom a kész rajzokat elvitte egy fénymásolóhoz, lekicsinyítette, az apró szentképek méretére csinált belőle százat, és hátukra ráírta egy lej, hét lej, tíz, húsz, száz lej stb., tetszés szerinti címletekben.
Amikor első útjára ment és egy életerős fiatalasszony szólította meg en-passant, odaadott neki egy tízest, aztán egy középkorú férfi, akinek láthatóan semmi baja nem volt, annak adott egy húszast. Egy iskolából hiányzó taknyos gyerkőc ötöst kapott, egy magát áruló százast. Így elosztogatta a képeket és várt. Leült egy padra és várt.
Nem remélt semmit. A koldusok, kéregetők, bégetők, kunyorálók, magamutogatók, rámenősök, csalók és csalókák összeszaladtak, élénken gesztikuláltak, kiabáltak valamit sajátos nyelven. Szó sem volt itt alázatosan rebegett fohászról, könyörgésről, alamizsnára vágyakozó illedelmes hanghordozásról. Egymásnak mutogatták dühödten a kapott képecskéket. Ráböktek, megköpték. Elátkozták.
Aztán váratlanul felfedezték szegény balga barátomat, akinek nem volt körszakálla, nem volt saru a lábán, a fején sem teleholdalt a glória, és rárohantak. Egyszerűen szétszedték.
A kivonuló hatóságok csak egy csomó rongyot találtak, de egyik sem a barátomé. Ezt a mesebeli DNS is igazolta. A kis „pénzecskék” ott hevertek egy halomban. Pénzhamisításról szó sem lehetett, mert még köszönő viszonyban sem voltak a komoly eurókkal, hitvány petákokkal.
Ekkor érkezett oda egy jóságos rendőrségi pszichológus, és kezébe vette a képeket. Mindent megértett: a gyerekek rajzain vasaló, kapáló, kalapáló, író, boltban áruló, gépkocsit vezető, darut kezelő, számítógépet bűvölő emberek voltak láthatók.
A koldusok pontosan vették az üzenetet. Bosszúból még a barátom sárpataki családi házáról is rendszeresen levágják az internetösszeköttetést. Eladják a rezet. A szolgáltató tehetetlen.
Teszik mindezt nem másért, csak hogy ne tudja elmondani senkinek még unokája sem ama gonosz merényletet.
