Többféle halálnem, sebesülés, betegség

Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (45.)

A tiltott író 

Fekete István (Gölle, Somogy megye, 1900. jan. 25. – Budapest, 1970. jún. 23.) valódi arcát és teljes írói munkásságát tiltott volt ismerni vagy ismertetni a rendszerváltozásnak nevezett fordulatig; ugyanakkor a mai falanszter világban igazán nagy jelentősége és talán jó hatása is lehetne összes művei népszerűsítésének. 

A vidéki földművesek között a közösségi élet élére álló katolikus tanítónak, Fekete Árpádnak és feleségének elsőszülött fia, István mezőgazdásznak tanult, majd gazdatisztként dolgozott. Első regénye A koppányi aga testamentuma (1936) volt. Az 1580-as években Fonyód (akkori írás szerint Fonód) körül játszódó történet a török hódoltság korát idézi fel közvetlen és a történelemhez hű formában. A két házassággal, jól végződő „kalandregényben” máris többféle halálnemmel, sebesüléssel és betegséggel találkozunk. A főhős, a végvári Babocsai László kisgyermek korában veszíti el édesapját, és amikor felnőtt férfikorba ér, gyermekkori bosszúesküjét megtartva, párbajban mér halálos csapást atyja hajdani ellenfelére, Oglu agára. A legyőzött és halálra sebzett Oglu átérzi hajdani vétkét, és kihunyta előtt megbékél gyilkosával, hiszen csupán saját egykori gyilkossága miatt került sor a rá nézve halálos párbajra. Ráadásul Lászlóra hagyja egész vagyonát és leányát. A hódoltsági viszonyokra jellemzően, a török–magyar együttélés viszonylagos békéjének elsősorban a titkos és nyilvánvaló császári ellenőrzés és „terjeszkedési” vágy, illetve az emberi gyarlóságok szabnak határt. Babocsai László töröktől kapott kincseire éppen egy kapzsi császári zsoldos áhítozik. A császárhű Kalef Rudolf tehát indok és jog nélkül börtönbe csukatja, majd oly alaposan elvereti Oglu legyőzőjét, hogy az ifjú csak lassan-lassan, börtönben szerzett török barátja (Szahin) ápolásával, segítségével tud sebeiből felgyógyulni és a fogságból kiszabadulni. 

Az állatregények 

1945 után írói pályájához Fekete István kissé a börtönbe záratott ifjú Babocsaihoz hasonlóan érkezik – erre kitérünk nemsokára. Csak a felülről engedélyezett műfajban írhat, de ír: különös szépségű, máig jól ismert állatregényeket. Úgy beszéli el gyönyörű történeteit, mint ahogy ezredévekkel korábban Aiszóposz, vagy századokkal ezelőtt Heltai Gáspár a fabulákat, csakhogy a huszadik század közepén a kommunista diktatúra porondján alkotó szerző a tanító célzatot, az allegorizálást jól eltakarja, mondhatni felülírja ragyogóan gazdag, tapasztalatokon nyugvó természet- (és valóság-) ábrázolással. Hogy az emberi világ jóságára, butaságára avagy gonoszságára van-e magyarázat a természetben? Erre a kérdésre az író nem válaszol, inkább bölcsen mesél vidráról (Lutra, 1955), rókáról (Vuk, 1965), gólyáról (Kele, 1955): Isten teremtett világáról, melyet senki nem uralhatna önkényesen. Ezekben a történetekben sok állat esik a Simabőrű (ember, ám néhol Simabőrű Barom) csapdájába, sok állat pedig egymás között marakodva sérül meg. A természet törvényei között az egymásra utaltság legmagasabb fokon szervezett formája, a szeretet (lásd Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában, 1972) is kifejezésre jut az önkényuralmi társadalmi rendszer „gúzsban táncolni” tudó művésze tollán. 

A „nyertes” és betiltott Zsellérek 

Fekete István második regényét, a Zselléreket a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda pályázatára írta 1939-ben. A szűk határidő és a sok energiáját lekötő mezőgazdászi munkája ellenére, a 193 pályázó közül egyedül övé lett a pályadíj! A nyertes műből húszezer példány azonnal elfogyott, és 1944-ig (öt év alatt!) hét kiadást ért meg. Ugyanakkor, az 1945-ben elkezdődő ha-

talomváltással a Zselléreket betiltották, szerzőjét tiltólistára helyezték. Ráadásul, a regényben leírtak miatt megtorlásképpen és megfélemlítésből (ez utóbbi nem sikerült, a Rákosi-korszakban a Szent Ferenc leányai apácarendet kápolnástul Fekete István fogadta be saját otthonába), az államvédelmi hatóság (ÁVÓ) „szakavatott” támadásba lendült a katolikus és konzervatív író ellen. Miután 1946 tavaszán kiverték fél szemét, szétverték egyik veséjét, és ily állapotban a sötétség leple alatt a János kórház környékén az utcára dobták, megfosztották állásától, kitiltották az Írószövetségből, és 1955-ig semmilyen írása nem jelenhetett meg. 

1955 után is csak a Vigilia és az Új Ember közölte tárcáit, írásait. „Csak” természetkönyveket és állatregényeket írhatott – kiváló műveket. Eközben Fekete István uszálykísérőként és patkányirtóként dolgozhatott. Később szakkönyvet írt a halászatról, és vadászregényeket. Rengeteg természetismereti és természetvédelmi film forgatókönyvét alkotta meg. Lánya apáca lett, fia tehetséges fiatalként 1956-ban menekült el a Magyar Népköztársaságból. 

A Zsellérek huszonegy évvel szerzője halála után, 1991-ben is erősen megcsonkítva jelenhetett meg végre, újból hosszú szünet után, ahogy megcsonkítás volt a sorsa több Kosztolányi- és Móricz-regénynek is az átmenet zavaros idején. Fekete István talán Jókaihoz hasonlóan olvasott és szeretett írónk, egész életműve azonban máig sem került be az irodalmi kánonba. Igaz, szerencsére legtöbb könyve legalább valamennyire hozzáférhető (antikváriumban, esetleg könyvtárban). Állatregényeit továbbra is nagyra becsülve, ma már melléjük állíthatjuk az indexen volt Zselléreket (1939), a Tíz szál gyertyát (1947), a Gyeplő nélkült (1947), a Tüskevárat (1957), a Kittenberger Kálmán életét (1962), forgatókönyveit, színdarabjait, nem utolsósorban posztumusz önéletrajzát, a Ballagó időt (1972); mindezek különleges szépségű, egyetemes értékű, bensőséges, lélektápláló műalkotások.

Veszedelmes dolgok, gyógyító tartalmak

De vajon miféle veszedelmes dolgokat, avagy miféle gyógyító tartalmakat hordoz sok sebből vérző, „megosztott” nemzeti azonosságtudatunk számára a Zsellérek (Kaposvári Nyomda Kft., Lazi Kiadó, 2002)? A Zsellérekben tulajdonképpen kevés szó esik a vidék legszegényebb társadalmi rétegéről, a nincstelen zsellérekről. A főhős vezetékneve Zsellér. Az eredetileg két egyforma hosszúságú kötetre tervezett műből egy hosszú, egyes szám első személyben elbeszélt, gyermekkorról és iskoláról szóló első rész, illetve egy rövidebb második rész valósult meg – kézzel írott formában, pályázati határidőre. A második regényrész a fővárosi joghallgatói évekről és férfivá érésről beszél az objektív „mindentudó” nézőpontból, egyes szám harmadik személyben. 

Fekete István önéletrajzi elemekkel szőtte tele a cselekményt. Zsellér Péter családja a valamikori nincstelenségből felfele igyekezve „érkezett be”: éjjel-nappal dolgozni tudó, vető-arató, szőlőt nevelő, állatokat tartó pár holdas parasztgazdasággá, amelyben apa és anya egyetlen gyermekét már taníttatja. Zsellér Péter legjobb barátja pedig a valóban jómódú és a falusiaknál egyértelműen feljebbvaló tiszttartó fia, Ughy László. A két fiú barátságának és párhuzamos életének tükrében sokoldalúan és őszintén elevenedik meg az 1910 és 1935 közötti magyar történelem. A háború előtti idők, a háborús évek, a kommün, Trianon, a Horthy-rendszer: mindez ott lüktet, és sorsot, jellemet és a nemzet egészét formáló módon áthullámzik a regény lapjain. 

Parasztgiccs?

A Zsellérek egyáltalán nem ideológiai töltetű irányregény, mégis sok támadás érte; Schöpflin Aladár egyenesen parasztgiccsnek minősítette. Pedig egyáltalán nem mesterkélt az író stílusa, hanem közvetlen és egyértelmű. Egyáltalán nem idealizált, hanem éppen hiteles a regényt felépítő sokféle valóságelem: a vidékiek természetközeli élete, az évkörrel járó jól begyakorolt falusi munkavégzésnek és az áhítattal megélt ünnepeknek családot és tágabb közösséget összetartó rutinja, a gyermekek korai önállósodása, a jellempróbáló események a tágabb világban, az egymáshoz hasonlító értékrendű fiatalok összetartása a változó körülmények ellenére, hogy csak néhányat említsünk. 

Sebesülés, halál, végletes idegállapot gyakran előfordul a regényben. A harmadik fejezetben a főhős édesapját láthatjuk, amint a nagy háborúból kezén-lábán sérülten tér haza a debreceni kórházba: 

„Fojtó, nehéz szag az emeleten, pedig nagy a tisztaság. Az udvaron foltoskérgű platánok, bent suttogó csend. Nagy szoba, két sor ágy. 

[…] Apám soványan, sápadtan ül az ágyában. Karja felkötve, arca megviselt. […] – Anyádnak még nem kell tudni, hogy itt vagyok. Majd, ha már egy kicsit lábra álltam.” (Zsellérek, III., 71.)

A lábadozó hadviselt férfit azután otthonában sokan látogatják, a háborúban lévő hozzátartozók felől érdeklődnek tőle. Az egyik látogató, aki már tudja, hogy testvérnénjének férje a fronton elesett, megegyezik Zsellér Gáborral, hogy egyelőre titokban tartják áldott állapotban lévő nővére előtt a borzasztó rossz hírt. A faluban azt is megvitatják, hogy a háború több közkatonát szed áldozatul, mint tisztet; erre Zsellér Gábor higgadtan magyarázza, hogy a halál nem válogat társadalmi státus alapján. Nem úgy a katonaszökevény gazfickó, Kőris Vili, a regény egyik legfélelmetesebb gonosztevője, aki azt szajkózza, hogy „sok a büdös paraszt… potyognak is szépen” (Zsellérek, III., 77). Debrecenben a bolsevik eszmék sokakat megtévesztenek „békepártiságukkal”: Most már elég a vérből. Internacionalizmus! […] Boldog Európa! Nincs német, nincs magyar, szerb, orosz, meg a többi. Nincs határ. […] Minden a népeké, minden ország!” (Zsellérek, III., 83). 

Az öreg parasztot felakasztják 

Ennél a Vilinél érdemes egy pillanatra megállnunk, mert neve és jelleme egyaránt emlékeztethet bennünket Kosztolányi Dezső 1925-ben kiadott Aranysárkányának Liszner Vilmosára. Kosztolányi Vilije Novák Antal osztályának legrosszabb tanulója, s egyúttal ő az, aki a tanár úr éjszakai elverésében a fő tettes. Kőris Vili névrokon-elődjénél elvetemültebb és kegyetlenebb figura, kész a tizenéves Péter életére törni. 

A Zsellérek cselekményébe – tizennégy évvel az Aranysárkány, tizenhárom évvel a Tanácsköztársaság időszakát szintén felidéző Édes Anna megjelenése után – már a Lenin fiúk páncélvonata is „becsörtet”: az ökreit áruló antalosi parasztot egy piaci kupecnek álcázott provokátor pillanatok alatt megvádolja azzal, hogy szidta a pénzt és a (Tanács-)kormányt. Máris előáll az ún. vésztörvényszék, előszólítják a kéznél lévő hóhért, és hogy rettegést keltsenek az emberekben, a gyanútlan, csak alig méltatlankodó öreg parasztot máris felakasztják… ott az állomás mellett, a patakon túl: 

„Feldobták a ládára. […] Le akart ugrani, de a hóhér erősen fogta. 

– Mindjárt kapálózhatsz! – és fogainak fehér ínye látszott. 

Az öreg szemei irtózatosak lettek. Még küzdött. Átkiáltott a patakon: 

– Emberek, emberek! Ne hagyjatok!...

A tömeg mozdulatlan volt. A halál igézete összeszorította torkukat. Lábaikba ólom futott. A kiáltás átreppent a víz felett és elenyészett: 

– Isten!” (Zsellérek, V., 123-124.)

A bartali tiszttartót és családját csak a Zsellér fiú bátor lélekjelenléte és a Zsellér édesapa határozott higgadtsága menti meg a vérgőzös, „igazságosztó” lincseléstől. Amint a vész elmúlik, a falu közössége a templomi búcsúban éli át a hit és az összetartozás felemelő csodáját. Valóban, az emberi jóság olykor elébe megy a gondviselésnek: a gimnáziumban a ballagási bankett végén a nagyszerű példakép, Koltóy tanár úr addig tartóztatja maga mellett a két jóbarátot, Zsellér Pétert és Ughy Lászlót, hogy sikerül őket megmentenie a nemi élet silánynak mondható kezdetétől, a csalódástól; az elballagott – nagykorú – fiúk ugyanis bevett szokás szerint a bankett után jól berúgva a bordélyt keresik fel… 

A két ifjúnak azért mégiscsak fel kell nőnie, meg kell ismerniük Budapest zűrzavaros világát, ahol annyi életpálya megszakadhat, annyi élet zátonyra futhat. A tiszttartó józanságra inti a két, egymástól elválaszthatatlan barátot az intézményesített tudással szemben, megjegyezve elgondolkoztató véleményét, miszerint „az emberi boldogságot nem a kultúra mutatja”. (Második rész, II., 174). 

Dr. Zsellér és társai 

A Zsellérek második felének egyik fontos jelenete a pesti Rókus kórházban játszódik. Zsellér Péternek oda kell mennie, mert orvosnövendék barátja, Baksay Árpád volt hadnagy keserűségében öngyilkosságot követett el, és előtte egyedüli hozzátartozójának Pétert nevezte meg. A főhősnek van elég ereje szeretettel ápolni szegény barátja emlékét és sírját. Amikor később csalódnia kell otthoni, titkolt özvegyasszony-szerelmében, Péter inni, éjszakázni, süllyedni kezd. A széteséstől ezennel édesapja halálhíre menti meg… Lassan világosodik meg előtte, hogy tanult diplomásként is haza akar térni falujába, hogy otthon segítse az embereket, mint tanult mindenesük, amint azt a régi rendszer gazdatisztjei tették. Így otthon, szülőfalujában lesz belőle a „dr. Zsellér Péter és társai” terményértékesítő vállalkozás boldog alapítója…