Tizenévesek és a gyász

Amikor egy osztályban megáll az idő

Néhány napja két vízbe fúlt segesvári kisgyerek tragédiája rázta meg a közvéleményt, tavaly novemberben, decemberben autóbalesetben elhunyt szülők tizenéves lányaira összpontosult a vásárhelyi közösség segítő szándéka. Ez persze csak két, mediatizáltabb példa a veszteségek sorából, amelyekkel egészen zsenge korban, de serdülőként is különösen nehéz megküzdeni. Ehhez a lélekzuhanásos állapothoz nyújtott kapaszkodókat dr. Kádár Annamária és Bota Trombitás Melinda Egy életem, egy halálom című eszmecseréje, amelyre a Bolyai Farkas Elméleti Líceum keretében működő II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum diáktanácsa, Gál Eszter és társai kezdeményezésére – Bálint Etelka magyar szakos tanárnő háttértámogatásával – került sor február 14-én, pénteken a Kultúrpalota kistermében.

A gyermekkori gyászfeldolgozás tematikájára épülő előadást nem véletlenül időzítették Bálint-napra, hiszen egy szerelmi csalódásból ugyanolyan nehéz visszatérni a megszokott életünkhöz, mint egy szerettünk – családtagunk, barátunk, ismerősünk vagy éppen házi kedvencünk – eltávozása után. Kádár Annamária pszichológus előadásában gyakran mutatott fel párhuzamokat a különböző élethelyzetek között, amelyeknek a középpontjában a veszteség megtapasztalása és lehetséges feldolgozása áll.

A megúszhatatlan egy év

– Egész életemben próbáltam kerülni a halált, egészen addig, amíg magam is nem szembesültem rengeteg veszteséggel, akár a munkám során, akár a magánéletemben – vezette fel a szakember a hallgatóságból mély érzéseket előhozó gondolatsort egy személyes vallomással. Kádár Annamária mindjárt az elején leszögezte, hogy a krízishelyzetet előidéző életesemények skáláján egy szülő halála a maximális száz pontnál helyezkedik el, de a szülők válása, egy költözés és minden olyan életciklusbeli esemény is magas pontszámot „ér”, amelyektől úgy érezzük, hogy kihúzták a biztonságos talajt a lábunk alól. Ha ezt nincs kivel megbeszélni, a magárahagyatottság érzése uralkodhat el az érintetten.    

– Manapság a gyászban is van egy sürgetettség, gyakran hangzik el, hogy „túl kell lenni rajta”, „ez az élet rendje”, miközben a gyásznak is megvan a maga ideje, a feldolgozás egyéves folyamatát nem lehet megúszni, lerövidíteni. A jól lenni, magunkból jót mutatni igénye azonban nem igazán fér össze a saját sebezhetőségünkkel. Egy kifele nyitó, extrovertált személy lehet, hogy egy ilyen helyzetben befele fordul, és egy nagy veszteség által akár az összes kicsi veszteségét megsiratja – mondta Kádár Annamária, majd a gyászfolyamat állomásait körvonalazta az első sokkhatással járó tagadástól – amelyben egyesek akár évekig benne is ragadhatnak – a főként kisgyermekeknél megfigyelhető alkudozás szakaszán át a depresszióig, illetve a belenyugvásig.

Gyertya a virtuálisban

A diákhallgatóság érdeklődési köréhez igazított első kérdésével Bota Melinda azt tudakolta, hogy mi történik egy ilyen élethelyzetben a közösségi felületeken, főleg akkor, ha valaki a megszokottól eltérő módon, esetleg nevetve, humorizálva éli meg a fájdalmát.

– A gyász megélése ugyanannyira sajátos, mint a szerelemé, vagy mint az élethez való viszonyunk. Nagyon fontos, hogy magunkba nézzünk, és tisztán lássuk, hogy mit teszünk azért, hogy a külvilágnak megfeleljünk, és mi az, ami nekünk fontos. A haláleseteket sokszor a Facebookon is közzéteszik, de gyakran nem írják ki az elhunyt nevét, csak megjelenik az oldalon egy gyertya. Ilyenkor mindenki odaírja, hogy „őszinte részvétem”, aztán jönnek a kérdések. Szerintem ez is sérülékennyé tesz bennünket, és nem gondolom azt, hogy egy ilyen történés részleteit az interneten kellene megosztani, bár ezeken a felületeken gyakran fontos információk jelennek meg a gyászszertartás idejéről, helyszínéről – válaszolta a szakember, aki szerint a gyász egyedi megélésében lényeges szerepe van az önreflexiónak és ezáltal a negatív érzelmek tudatosításának, annak ellenére, hogy a társadalom már kiskorban igyekszik ezeket bagatellizálni, például a leeső, magát megütő apróságnak azt mondja a szülő, hogy „nem fáj”. Ezt a tendenciát tükrözi egy fájdalomcsillapító reklámja is, ami szerint „nincs idő a fájdalomra”.

– A lélek összeroppan, amikor olyasmit kényszerítenek rá, ami nem belülről jön, hanem egy külső elvárás – hangsúlyozta Kádár Annamária, majd olyan vicces helyzeteket idézett fel, amelyek az elmúláshoz fűződő szertartások feszültségét enyhítették. Az előadó ennek kapcsán az Acélmagnóliák című film nyitójelenetét is megemlítette, amelyben egy temetés résztvevői nevetgélve mesélnek az elhunytról szóló történeteket, így ünneplik az életet.

– Az, ahogy a Facebookon fotókkal és történetekkel emlékezünk valakire, egy kicsit a halhatatlanság záloga. Úgy gondolom, hogy az hal meg teljesen, akinek már nincs ki elmondja az életmeséjét – tette hozzá Kádár Annamária.

Lábujjhegyen járni a történetben

– Egy osztályközösségben mi jelenthet támogatást egy ilyen veszteség megélésekor? – tette fel Bota Melinda a párbeszéd egyik kulcskérdését.

– Sokszor azt látom, hogy a tanári közösség, a szülők vagy az osztálytársak nem igazán tudják, hogyan lehet ehhez viszonyulni. Régen, amikor meghalt valaki, megállították az órát, letakarták a tükröt, megállt az idő egy pillanatra. Amikor egy ilyen veszteséggel szembesülünk, nem az a lényeg, hogy terv szerint haladjunk tovább a tananyaggal, és minden rendben legyen, hanem az, hogy utat engedjünk ennek az érzésnek – válaszolta a szakember, majd egy személyes tapasztalatot idézett fel, amikor az egyetemen, ahol oktat, egy diáklánytól kellett végleges búcsút venni.

– Közösen vettünk részt a hallgatókkal a temetésen, megemlékezést tartottunk, mindenki lábujjhegyen járt ebben a történetben. Az a hét a beszélgetésekről, rítusokról szólt – mondta Kádár Annamária, majd a Mesepszichológia 2. című kötetéből olvasott fel egy olyan történetet, amelyben egy 13 éves leukémiás kislánytól kellett megválniuk a diáktársaknak.

Az élet vizétől a valóság talajáig

A továbbiakban a pszichológus a gyermekkor különböző szakaszaira vetítette rá az elmúláshoz való viszonyulás forgatókönyvét. Óvodáskorban a halál nem tűnik egy végleges állapotnak, hiszen, ha megszerezzük az élet vizét, vagy hozunk gyógyító füvet, a miszlikbe szabdalt mesehős valahogy összeilleszthető lesz. Amikor egy kisgyermek elveszít egy nagyszülőt, felteheti a kérdést, hogy van-e bolt a mennyországban, és nem küld-e neki onnan valami játékot, vagy azt tudakolhatja, hogy mikör jön visssza az eltávozott nagymama, nagytata.

– Egy óvodáskorú gyereknek még nincs időperspektívája, így el sem tudja képzelni, mi az, hogy végleges. Egy kisgyerek nem is tud igazán gyászolni, hiszen ő folyamatosan a jelenben él, és nem azon szorong, hogy mi volt, vagy mi lesz. Ezután következik a perszonifikálás szakasza, amikor a gyerek rajzaiban a halál emberi arcot ölt. Egy kapucnis, lopakodó figura lesz, akitől vagy el kell bújni, vagy túl kell járni az eszén. Kilenc-tíz éves kor körül jelenik meg a halál reális felfogása, ez az életszakasz a mesére való beállítódás vége, a valóságra irányulás kezdete. Azt a gyereket, akinek már van veszteségélménye, ebben a korban nagyon megviseli ez az egész, és ilyenkor kérdez rá arra, hogy a szülei is és ő is meg fog-e halni. Serdülőkorban gyakori az egész világgal szemben érzett düh, és ilyenkor a tizenéves fantáziálhat is a saját elmúlásáról, amivel a szülőket vagy tanárokat bünteti, mégpedig úgy, hogy gondolatban túl is éli az egészet.  

Jó tanács helyett papírzsebkendő  

Kádár Annamária annak a fontosságára is felhívta a figyelmet, hogy a gyerek már kiskorában részese lehessen a búcsúztatás szertartásának, és ne azt kelljen megélnie, hogy valaki, aki az élete fontos szereplője volt, egyszer csak nyomtalanul eltűnik. Ki kell mondani, hogy mi történt, és sosem szabad úgy fogalmazni, hogy az illető „elaludt”, ez ugyanis szorongást válthat ki a gyerekből – hallhattuk a szakembertől, aki azt is kiemelte, hogy jó, ha a családi történetekben mindegyre felvillan az eltávozott alakja, úgymond „visszameséljük az életbe”. A továbbiakban a pszichológus a diákok kérdéseire válaszolt. A fiatalok arra voltak kíváncsiak, hogy az idők során mikor vált tabutémává az elmúlás, hogyan ajánlott egy kisgyerek tudtára adni egy hozzátartozója halálhírét, mi a jelentősége a halál megszemélyesítésének, és hogyan lehet igazán támogatni egy gyászolót. Ez utóbbi kérdés kapcsán a pszichológus a jóindulatú tanácsadás helyett az aktív hallgatás jelentőségét hangsúlyozta. Ez a megerősítő jelenlét egy ölelésben vagy egy papírzsebkendő átnyújtásában is megnyilvánulhat – amire az előadás alatt volt is példa –, ugyanakkor az is fontos, hogy megkérdezzük a gyászolót, hogy hogyan segíthetünk: a társaságunkra vagy éppen egyedüllétre van-e szüksége.

A kérdések megválaszolása után Kádár Annamária Szent Ágoston Ne sírj azért, mert szeretsz című lírai útravalóját olvasta fel: „Csak mert a szemed nem lát…/ Nem vagyok messze, ne gondold./ Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden./ Meg fogod találni a lelkemet…”, majd így összegzett: „a gyász érzése sohasem szűnik meg, csak egyszer körbenövi az élet”.

„Ha sírni kezdtünk, hagyták…”

A másfél órás együttlét után a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum diáktanácsának egyik tagját arról kérdeztük, hogy volt-e személyes indíttatása az előadás megszervezésében.

– A múlt év végén nagyon sok olyan esemény történt mind a baráti körömben, mind az iskolán belül, amelyek megmutatták, hogy a diákoknak nehezen megy ennek a témának a feldolgozása. Ezért gondoltam úgy, hogy erről beszélni kell. Egy személyes tapasztalatom is volt, hatodikos koromban egy osztálytársam váratlanul elhunyt. Ez elindított bennem valamit, amit nagyon nehezen tudtam feldolgozni, most jutottam talán oda, hogy képes vagyok levezetni valamivel – például naplóírással – az ebből adódó feszültséget. A tragédia után az akkori tanáraim nagyon támogatóan viszonyultak hozzánk, felesleges tanácsok helyett meghallgattak, és ha az egyik órán sírni kezdtünk, hagyták. Az osztállyal próbáltuk megélni a gyászt, de részben szőnyeg alá is sepertük. A mostani előadás sokat segíthet abban, hogy megfelelően kezeljünk egy hasonló helyzetet – mondta a szervező fiatal.