Támaszcsoport daganatos betegeknek

Daganatos betegeknek indít támaszcsoportot Marosvásárhelyen a Fa-milia Centrum Egyesület. Köztudott, hogy a betegséggel való megküzdésben a kezelés mellett az is nagyon fontos, hogy lelkileg mit él át a beteg, ezért a Molnár Judit klinikai pszichológus és Cosma István pszichoterapeuta által vezetett ingyenes csoportos tevékenységek során lehetőséget biztosítanak arra, hogy a daganatos betegséggel diagnosztizált személyek olyanokkal osszák meg gondjaikat, félelmeiket, akik a mindennapokban ugyanazokkal a gondokkal szembesülnek, ezenkívül szakemberek segítenek nekik a betegség leküzdésében. A részletekről a támaszcsoport két kezdeményezőjével beszélgettünk. 

 

– Hogyan született az elhatározás, hogy elindítják ezt a hiánypótló kezdeményezést? 

Cosma István: – Az ötlet az igényből született, ugyanis sajnos azt tapasztaljuk, hogy nagyon gyakran szembesülnek emberek ezzel a diagnózissal, és ilyen helyzetben nagyon fontos a lelki támogatás. Fontos hangsúlyozni, hogy ezeken a tevékenységeken semmiképp nem kívánunk beavatkozni a betegség medikális részébe, a támaszcsoporttal a fő célunk a lelki, mentálhigiénés támogatás, hiszen kutatások igazolták, hogy ennek mennyire fontos szerepe van a betegséggel való megküzdésben. A másik fontos szempont a közösség, a csoport szerepe, hiszen azon túl, hogy szakemberként próbálunk segíteni, az a cél, hogy olyan közösség alakuljon ki, ahol lehet nyíltan, őszintén beszélgetni a betegségről, illetve minden olyan témáról, ami foglalkoztatja a betegeket. Hangsúlyozni szeretném, hogy ezekben a támaszcsoportokban nagyon sokat tud segíteni, hogy együtt vannak, figyelnek egymásra azok az emberek, akik a mindennapokban ugyanazokkal a nehézségekkel küszködnek, hiszen érzik, hogy nincsenek egyedül a gondjaikkal. Nyíltan tudunk beszélgetni a különféle kérdésekről, és rádöbbennek, hogy a másik embert is ugyanazok a kérdések foglalkoztatják. Állítom, hogy a megosztott bánat sok esetben fél bánat, és a megosztott öröm kétszeres öröm. Semmiképpen nem kívánunk tanácsokat osztogatni vagy recepteket nyújtani, hanem a fő célunk a lelki támogatás, ami segítheti a betegséggel való megküzdést. Ellenben nemcsak magáról a betegségről szólnak ezek a találkozások, hanem inkább a résztvevők lelkivilágára szoktuk fektetni a hangsúlyt, beszélgetünk arról, hogy mit kezdjenek a szorongásaikkal, hogyan küzdjék le a szomorúságukat, a dühöt, hogy miért éppen ők kerültek ebbe a helyzetbe, illetve, hogyan tudják a saját erőforrásaikat mozgósítani a gyógyulás érdekében. Szeretnénk, ha a csoport egy kis oázis lenne, ahol feltöltődni, beszélgetni lehet, nemcsak a betegségről, hanem minden olyan témáról, ami foglalkoztatja őket. Amennyiben igény mutatkozik rá, esetleg időnként meghívottaink 

is lesznek, például orvosok, akiknek a résztvevők feltehetik a kérdéseiket. 

– Kiknek szól pontosan ez a csoport, kizárólag betegek jöhetnek, vagy hozzátartozók is, akik sok esetben nem tudják, hogyan viszonyuljanak a daganattal diagnosztizált szerettükhöz? 

Cosma István: – Ebbe a csoportba magukat a betegeket várjuk. Jöhetnek olyanok is, akik jelenleg küzdenek a betegséggel, de azok is, akik pár éve vették fel a harcot vele. 

Nagyon gyakran a betegséggel társul a veszteség érzése, a distressz, különböző hangulatingadozások, szorongás, nyugtalanság, mindenféle elhárító mechanizmus. Mi próbálunk a betegséggel való megküzdés hatékonyságán javítani, illetve a distresszt csökkenteni. Jó lenne, ha eljönnének olyanok is, akik már megküzdöttek a betegséggel, és mintegy pozitív példaként állnának azok elé, akik jelenleg érintettek.

Molnár Judit: – Ez a csoport azoknak szól, akik igényt tartanak erre a támogatásra. Nagyon fontos, hogy ne külső nyomásra jöjjenek el, ne a hozzátartozók hozzák el, hanem saját belső indíttatásból. Akkor tudunk segíteni. Már maga a tény, hogy kimozdulnak otthonról és eljönnek, egy jelzés, hogy igénylik a változást, a gyógyulást. 

Én a gyásszal állítanám párhuzamba a folyamatot, amikor valaki szembesül azzal a ténnyel, hogy elveszítette az egészségét. Bár életkortól függetlenül mindenkit fájdalmasan érint a diagnózis, fontos szempont, hogy életének mely időszakában kerül a személy ebbe a helyzetbe, harmincéves korban vagy hetvenévesen. Ez nem mindegy, hiszen egy har-mincéves még fiatal, akinek gyerekei vannak, még felelősséget érez értük, el akarja az életbe indítani őket. Az sem mindegy, hogy a betegség mely fázisában szerez tudomást róla az érintett személy, túlesett-e már műtéten, vagy esetleg már erre nincsen lehetőség, és ekkor még nagyobb szüksége van a csoport nyújtotta támaszra, hogy az életminősége valamelyest javuljon. 

– Munkájuk során, gondolom, számos daganatos beteggel kerülnek kapcsolatba. Hogyan sikerül nekik feldolgozni ezt a diagnózist? 

Cosma István: – Elisabeth Kübler-Ross nagyon szépen megfogalmazta a veszteségek különböző szakaszait, amelyek érvényesek egy betegség esetében is, hiszen ez is veszteség. Az első szakasz az elutasítás, amikor a beteg, miután szembesül a diagnózissal, úgy érzi, nem lehet igaz, ez vele nem történhet meg. Ezt követi az a szakasz, amikor dühöt érez a környezete iránt amiatt, hogy miért éppen vele történik ez, lázad mindenki ellen, keresi az okokat. A harmadik az alkudozás szakasza: fogadkozik, hogy ha meggyógyul, mit fog megtenni. Ezt követi a depresszió szakasza, amikor valójában szembesül a betegséggel, a folyamattal és mindazzal, ami vele jár, majd következik az elfogadás, belenyugvás szakasza. Nagyon fontos az ötödik szakasz, amikor elfogadom a betegséget, de közben szeretnék tenni a gyógyulás érdekében. 

A tapasztalat azt mutatja, hogy nincsenek receptszerű dolgok, hiszen minden ember más, mindenki másképpen tudja végigjárni ezt az utat. Van, aki segítséggel végig tud menni ezeken a fázisokon, de sajnos olyan is, aki elakad valamelyik szinten. Ezen túl, nagyon különböző módon reagálnak az emberek arra, amikor hirtelen tudomást szereznek a diagnózisról, hiszen addig élték nyugodtan az életüket, terveik, álmaik, feladataik voltak. Van, aki elfogadja a betegség tényét, és igyekszik megtenni mindent annak érdekében, hogy meggyógyuljon, de olyan is, aki nem akar róla beszélni, nem akarja tudomásul venni, hogy beteg, és kerül minden olyan helyzetet, ahol erről beszélnie kellene. Vagy van eset, amikor elkezdi elbagatellizálni a problémát. A megküzdési folyamathoz rengeteg érzés kapcsolódik, nagyon gyakoriak a hangulatváltozások, azt is egy adott ponton fontos felismerni és elfogadni, hogy egyik nap optimistább valaki, úgy érzi, rengeteg ereje van, hogy harcoljon a betegséggel, más napokon pedig elesettnek érzi magát.

Ebben a helyzetben az ember tele van szorongással, hiszen nem világos előtte, hogy miként fog alakulni a sorsa, milyen folyamat áll előtte, kihez fordulhat segítségért, kik lesznek a támaszai ezen az úton. Fontos ugyanakkor, hogy eközben mi történik a különböző szerepeiben, van-e támasza a családban, baráti környezetben, fordul-e szakemberhez, pszichológushoz, aki a betegséggel együtt járó lelki folyamatokban tud segíteni. 

Másik fontos szempont, hogy miként tudom mozgósítani a belső és külső erőforrásaimat, tudok-e hinni, reménykedni, ápolni a pozitív érzéseket, vagy visszahívni ezeket az életembe, de eközben megengedem-e magamnak, hogy néha sírjak, szomorú legyek, illetve tudok-e kommunikálni arról, ami velem történik. 

Nagyon sokat tud segíteni ebben a helyzetben az életkedv, a remény, a hit ápolása, és az, ha tudom hogy nem vagyok egyedül.

– Mikor indulnak a csoportfoglalkozások és miként lehet jelentkezni ezekre? 

Molnár Judit:– Nyolc-tíz személy kell összegyűljön ahhoz, hogy elinduljon a csoport. A Fa-milia Centrum székhelyén zajlanak majd a találkozók, a jelentkezőknek pedig teljesen ingyenes a részvétel. Február 13. után lehet jelentkezni a jutka54@yahoo.com e-mail-címen, valamint a 0741-117-073-as telefonszámon. Kéthetente egyszer kerül majd sor a csoportos tevékenységekre, és időközben is be lehet majd kapcsolódni. 

– A munkájuk során mit tapasztaltak, mennyire voltak vevők a betegek a segítségre, mennyire sikerült megnyílniuk? 

Cosma István: – Általában időbe telik, amíg megnyílnak. Nagyon fontos az első lépés, már az is, hogy jelentkezik egy ilyen csoportba. Hiszen rengeteg kérdés merül fel: menjek, ne menjek, mi fog ott történni? Egy dolog biztos, semmi olyan nem fog történni, amiben a jelentkező nem szeretne részt venni. Vannak csoportszabályok, amelyek nagyon fontosak, a konfidencialitástól a passz lehetőségig, tehát annyit osztok meg magamról, amennyit szeretnék és fontosnak tartok. Fontos, hogy az egyén biztonságban érezze magát, kialakuljon a bizalom a csoportvezetők, illetve a többi tagok irányába, és megbizonyosodjonarról, hogy ez a csoport nem a kioktatásról vagy tanácsok osztogatásáról szól. Nyilván ez is egyénfüggő, hiszen van, aki nem szeret csoportban beszélni a saját dolgairól.