Táborozni

 A  tavasszal láttam a zöldbe borult Tábor hegyét. A biblikusat, a merészen felívelőt, melytől nem messze a Tiberias (Genezáreti vagy Galili) tó vizét az örökkévalóság fodrozza. Ha azt a szót hallom, tábor azóta mindig először ez ugrik be. Pedig a tábor szót sok más jelentésben is hallottam, mint annyian ebben a teremben, sőt olyik változatát meg is tapasztaltam. 

A korombeli hatvanas-hetvenesek először a iskolai táborra, a pionírra asszociálnak, amelyben vörös nyakkendők és négyszögek, tábortűz és vidám dalok – híradók és az elkötelezett sajtó által közvetített kép – ugranak be. Aztán a tanári drill, a hajnali felkelések, menetelések, a harsanó kürtszó és ideges felnőttek fojtott hangú fenyegetése, verekedések, éjszakai párnacsaták és  kalandok és leskelődések  merülnek fel az egykori táborlakók emlékeiben.

Szerveztek még edzőtáborokat az élsportolók számára, ahol felavatták az újoncokat és orrvérzésig lehetett testedzeni, meg nagyokat hörpinteni. Ha az edző félrenézett.

Ja és volt a béketábor, amely magától értetődően legyőzhetetlen volt, amíg szét nem esett alkotó- és terméketlen elemeire. 

Azóta mindenféle tábor van: irodalmi és úszó-, matek- és tánc-, angol- és informatika-, zene- és kabátvarró, muszlim és menekült-.

A művésztáborok is elszaporodnak a nyári hónapokban. Aki rátermett, az táborról táborra vándorol, bebarangolja az országot vagy az adott vidéket, eljut külhonokba és megismeri a lehetőségeket. A lehetséges utakat és kitörési pontokat. Ha meghívják. Ha meghívatja magát. Ha váratlanul betoppan. Csak szponzorok teremjenek, csupán szervezők akadjanak. Ügyes és elkötelezett emberek.

Mikor nekiszegeztem a kérdést az alkotó embernek, miféle hasznát látja a festészeti, grafikai, szobrász táboroknak, egyszóval az alkotás kollektív csarnokainak, hol a falakat a mezőségi dombok és völgyekben megbúvó falvak, templomok, kapuk és házak, érdekes emberek alkotják, mennyezete pedig e pompás csarnoknak  a magasságos, csillagos, napos-holdas transzszilván ég, mindenki kissé elbizonytalanodott. Magába mélyedt és töredékes válasszal szolgált.

Nekem kellett tehát a töredékekből összeraknom a lehetséges válaszokat. Hiszen ők nem a szavak emberei, hanem a kéz és a szem, a gyakorlat és a megjelenítés, a tehetség és az ábrázolni tudás alanyai. A szavak, a kommentárok a magyarázók és belemagyarázók, kommentátorok és jokulátorok, okulátorok (látók és szemlélők), tehetségtelen irigyek és művészetkritikusok, művészeti írók, riporterek és művészettörténészek, pedagógusok dolga, felségterülete.

– Táborba járni, táborban lenni jó. Egész egyszerűen. Csak.

– A tábor összehoz embereket, akik az életben talán soha nem találkoznának.  Szakmabelieket és amatőröket. Nem, őket nem zavarja az a fajta merev rovatba zsúfolás. Túllépnek rajta.

– Inspiratív. Ihletet adó. Ötletfakasztó. Versenyre késztető. Talán soha nem jutott volna eszembe, hogy azt fessem, így fessem... 

– Barátságok szövődnek. Kifejlődik egy fajta szolidaritás. Azt képzelem, hogy nagybányai vagy hódmezővásárhelyi, szentendrei vagy barbizoni művésztelepen vagyok. Kiváló szerepjáték. Nagyon hat reám.

– Tájképet festek, faragok, vésőt tartok a kezemben. Kint vagyok a természetben. Minden hétköznapi gyaloggondtól megszabadulok. Csak festek, kedvemre dolgozhatom  egy-két hétig. Szabadon. Elfelejtem, hogy hány éves vagyok, hogy nem fizettem ki a villanyszámlát, hogy főzni kell vagy takarítani. Mintha újra kamasz lennék.

– Tanulási  időszak. Egy-egy művész egyáltalán nem fukarkodik a hasznos jó tanácsokkal, nem köti a művészi titoktartás. Megoszt néhány/minden műhelytitkot. Megtanít, beavat egy új technikába. A bizalmába fogad.

– Engem is meghallgatnak. Vagyok valaki. Tudják, miről beszélek, mit miért teszek. A sajátjaim között vagyok. A céhen belül.

– Nem vagyok otthon. Külföldön vagyok. Ezekből az élményekből és látványokból akár egy évig eléldegélek majd otthon a műtermemben.

– Gyűjtögetek, mint az ősember.

– Nagyokat beszélgetünk. Félszavakból is értjük egymást, meg a hallgatásokból is. Nézem őt, és mindent tudok róla.

A mezőségi művésztáborok seregszemléjén természetesen a tájkép dominál. Ugyanazt a mezőségi terepformát más és más nézőszögből, technikával, szemlélettel ábrázolják. Jó ide belépni, festménytől festményig, grafikáról grafikára járni, egy-egy lépessel mind beljebb  kerülünk a Mezőség sajátos belvilágába. Ahogyan ők látják. 

Amit egykor „holt-tengernek” nevezett Makkai Sándor, e művészemberek idegein és szemén átengedve ma inkább a szépség tájegysége. A művészet terepasztalával egyenlő. Hatalmas műterem, miként már  mondottam, ahol olcsó szójátékkal: mű terem. Jók, változatosak, tetszetősek, kedveltek, kedvesek. Megragadóak. 

És az ifjú faragászok művei biztatóak. Nem hal ki ez a ősi művészi ág, ha ennyi tehetség ered útnak a táborokból. Nem biztos, hogy mind szobrászok lesznek, de mindig lesz egy titkos és üdvös hobbijuk, szenvedélyük, amely átsegíti őket a nehéz és terméketlen kedélysivatagokon. Ameddig lesz szemük és mesteri kézjárásuk a fában rejlő széphez. Amíg lesz kés és véső, ameddig lesz még  fa, ha az ember nem változtatja saját honát, a földet műanyag csészealjjá.

Az előttem szólók tulajdonképpen minden lényegeset elmondtak az öt telepről, alkotótáborról. Tartottam attól, hogy egymást ismételnők. Ami tulajdonképpen nem elítélendő, csak unalmas. És a nézők, a tárlatnyitó vendégei egyik lábukról a másikra állanának, várnák, mikor ér véget a beszédlánc és hol kezdődik a művészet. 

Nos, hölgyeim és uraim: itt és most.*