Szonáta a művészetről és a tudományról (2.)

A tudomány sem mindig csak tényekből áll; ha figyelmesek vagyunk, gyakran találkozunk a megérzéssel, a sejtéssel, ami már a művészettel rokon világ. Gondoljunk csak a világnézeti változásra, amikor valaki elsőnek kijelentette, hogy a Föld gömbölyű – ő sem tudta teljesen hihetően bizonyítani. 

Friedrich August Kekulé pedig két alkalommal is álmot látott, melyekben megjelent előtte a szénatomok sajátos rendeződése – a benzol szerkezetét is ő álmodta meg. A XIX. században Ludwig Boltzmannt élesen bírálták, mert mélyen hitte az atomok létezését – ez is csak sejtés volt, ami később bizonyosodott be. Sejtésének vége az lett, hogy 1906-ban a sok támadás miatt idegileg összeroppant, és öngyilkosságba menekült.

Aki csak a hideg ész fényében látja a világot, abból sosem lesz Gauss. A tudományban is szükséges a fantázia. Gauss egyszer a következőket mondta barátainak: „Már tudom az összes eredményt, de még nem tudom, hogy hogyan kapom majd meg őket”. Lánczos szerint „tény, hogy még soha nem jutottak tudományos felfedezésre tisztán logikai alapon. A tudományos inspiráció fantáziadús, nem pedig logikus gondolkodáson alapul”.

Hogy a tudományban nincs Én – tévedés! Ha nem lenne, akkor nem olvashatnánk híreket és álhíreket arról, hogy egyik tudós ellopta egy másik ötletét, vagy ki fedezte fel elsőnek ezt vagy azt (elég, ha Bolyai János geometriáját részletezzük, ott is megjelenik Lobacsevszkij, és halványan még Gauss neve is).

A tudós és a művész, ha alkot, akkor sajátos – mondhatnánk közös – világban él. Számos legenda kering szórakozott tudósokról vagy zeneszerzőkről. Csak példaként említsük meg Newton esetét, amikor tojást akart főzni reggelire. Azon kapta magát, hogy nézi a tenyerében a tojást, és főzi a méregdrága óráját. Beethoven is különösen „megjárta” egy bécsi vendéglőben. Ebédelni ment, egy ideig várt a pincérre, közben elmélyülten forgatta zenei gondolatait. Egy idő után szórakozottságában a számlát kérte, mert azt hitte, már megebédelt. Különös dolgot tapasztalt az az amerikai úriember is, aki találkozni szeretett volna Brahmsszal. „Egyik reggel meglepetten fedezte föl, hogy Brahms a fák között egy kis tisztáson sétál. Már messziről üdvözölte: Jó reggelt, Mester! Brahms nem válaszolt. Ahogy közelebb ért, észrevette, hogy Brahms – ceruzával zenei ötleteket firkálva jegyzetfüzetébe – teljesen elfeledkezett környezetéről. Arcán izzadság csorgott, mereven maga elé nézett – nyilvánvalóan révületben volt. A való világ megszűnt számára, a hangok láthatatlan forrásokból szóltak hozzá. Nem áll-e ugyanez egy nagy tudósra is az ihlet pillanataiban?” Csak az alkotás folyamata képes háttérbe szorítani az egót.

A matematikailag alig kezelhető végtelen fogalma nem áll-e kísértetiesen közel a művészetben rejlő végtelenséggel? A precíznek hitt matematikában az 1/3 tört sosem írható át hajszálpontos tizedes számmá éppen a végtelenség léte miatt. Mennyire észszerű, hogy két egymástól különböző hosszúságú szakasz mentén ugyanannyi (végtelen sok) pont vehető fel? Felfogható-e hétköznapi ésszel, hogy egy egydimenziós vonalon ugyanannyi pontot jelölhetünk ki, mint egy végtelenül nagy négyzeten? Megérthető, hogy a nulla és az egy között megszámlálhatatlanul sok tizedes szám létezik; és mégis a végtelenség fogalma egyformán érvényes a természetes és tizedes számokra? Henryk Sienkiewicz a zenéről mond hasonlót a Quo vadis című regényében: „Nos, azt mondom hát, hogy a zene olyan, mint a tenger. Ott állunk az egyik partján, látjuk a messzeséget, de a túlsó partot meglátni lehetetlen”.

Lánczos professzor szonátájában művészet és tudomány két rokon világ. Egyik a másik nélkül alig érthető. Ami még döbbenetes ebben a műben, az a professzor személyes élete. Akár egy szonátaformában: kezdődött Székesfehérváron, aztán a „kidolgozási rész” a legváratlanabb fordulatokkal tűzdelte tele életét. A szakmai sikerek mellett családi tragédiák sorát kellett végigkísérnie: édesanyját, öccsét és annak fiát 1944-ben Auschwitzba deportálták, ahol felemésztette őket a halál gépezete. És hogy tökéletes legyen az „életszonátája” is, a Magyarországról elszakadt tudós 1974-ben meghívásra visszatért Budapestre, és június 24-én a halál váratlan kadenciával befejezte a művet.

Egy matematikus és fizikus állítja, hogy a művészetet, így a zenét sem szabad elkülöníteni a tudományoktól, így azok oktatásától sem. Művészi lélekkel könnyebben érthető a tudomány, tudományos elmével felfoghatóbb a művészet.

Minden szülő reméli, hogy gyereke nagy és fontos dolgok alkotója lesz, de amint elkezdik lefaragni a mellékes dolgokat a globális tudás fájáról, ugyanolyan arányban csonkítják gyerekük esélyeit is!