Kétkrajcáros bölcseletekkel etetik útravalóként a maturandus fiatalokat. Tanárok és közszereplők tucatja az utolsó pillanatban próbálja instant okoskodással pótolni a keserédes lét kalandjához szükséges túlélési tudáskészletet. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha már tipegő korunktól gyakorlatiasságra nevelnének. A tű és cérna, a lombfűrész, a fúrás-faragás játékosan komoly eszközeivel megbarátkozott gyerkőcök felnőtt korukban sem lesznek elveszettek. De a mai iskola nem erre nevel. Sőt leértékeli a kétkezi munkát. Kit nem fenyítettek azzal, hogy ha nem tanul, mehet a szakiskolába? Némely szakközépiskolát büntetőtábori névvel csúfol a köznyelv. Értékvesztett társadalmunkban mintha szégyen lenne a munka. Felmérés szerint a romániai fiatalok egyötöde naplopó. Se nem tanul, se nem dolgozik. A diplomagyárak padjait koptatóknak sincs mivel dicsekedniük. Kevés egyetem mondhatja el jó szívvel magáról, hogy magasan képzett végzősei a gyakorlatban is verhetetlenek. Számos fiatal minél tovább akar az akadémiai világ diplomahalmozó rendszerében maradni, mert nem tud és nem akar termelői versenypályán érvényesülni. Már sok egyetem nagyon alacsonyra tette a bejutási, túlélési mércét. Szinte lasszóval fogják diákokat. Szülőknek, tanároknak újra kell gondolni, hogy milyen világban élünk most. Már kisiskolás kortól rájönnek gyerekeink, hogy a túlértékelt lexikális tudást gyorsan pótolja az intelligens maroktelefon. A kütyük világában nagyobb szükség van egy jó vízszerelőre vagy csempéző mesterre, mint a gyorstalpalón doktorált mindentudó, semmihez sem értő diplomásra. És még ennél is kegyetlenebb lesz a humanoid robotokkal benépesülő jövő. De ahogy a régi szakik mondták: egy patentfogóval és csavarhúzóval mindent meg lehet javítani, ha pedig nem, akkor jöhet a nagykalapács.
Az ötvenedik érettségi találkozónkon mesélte a Kanadába települt osztálytárs, hogy mekkora elismerést váltott ki új munkatársai körében, amikor újraélezte a kicsorbult fúró élét. Ezt itthon tanulta az egykori fémipari mesterétől. Ezt a tudást és iskolát verte szét az újdonsült demokratikus oktatási rendszer. A gyárak helyén bevásárlóközpont és rupimall lett. És kórházak. Mert csak az egészségipar – a beteg társadalom haszonélvezője – dübörög. Erről és gyerekeink, unokánk sorsáról, jövőjéről beszélgettünk a szabómesterrel az utcára néző szuterénbeli műhelyében, miközben néhány „sebészöltéssel” orvosolta övtáskámat. Együtt sirattuk a jó szakikat.
