Szoborsirató

Annyi értéket, emléket, annyi életlehetőséget mosott el, tett tönkre, semmisített meg a parajdi sóbányát elöntő víz, hogy mindent el se tudtunk siratni az elmúlt hetekben. A föld mélyében a falakba, sótömbökbe faragott szobrokat, domborműveket, a bányában zajlott alkotótábori színes reliefeket sem, noha azok is minden bizonnyal semmivé váltak. Pedig milyen büszkék voltunk rájuk, és mennyire vonzották azok is az érdeklődőket. És mennyi alkotói ötletet, szobrászi leleményt, fontos művészi üzenetet, jelt, jelképet tömörítettek magukba, mennyi munkát, erőfeszítést emésztettek fel! Hogy mindezt a veszteséget mennyire fájlalhatják az alkotók, azt mi, kívülállók csak sejthetjük, de biztos, hogy hatványozottan élhetik át a természeti katasztrófa és az emberi mulasztások okozta csapás súlyát. Bocskay Vincére hamar rákérdeztem a baj megtörténte után. Sóvidékisége is indokolta, de tudtam azt is, hogy az első bányaszobor az ő munkája volt, elkészültét a pályájáról kiadott kismonográfiában is jelezhettük. Most fájó szívvel erősítette meg, hogy még munkássága első szakaszában, amikor elsősorban a terrakotta kisplasztikákkal vonta magára a figyelmet, a régi sóbányában három nyáron át, 1976-ban, 77-ben és 78-ban faragott a kemény kősóba egy monumentális magas domborművet. Öt és fél méter hosszú, egyméter magasságú alkotás, egy erkélyszerűen, frízszerűen megoldott ötalakos kompozíció volt. Olyanszerű, mint a közismert Ablak című munkája. Sajnos most már tényleg múlt időt kell használnunk, ha beszélünk róla. Nagyon megkínlódott vele, mesélte, csákányt kellett használnia, a sófal ellenállt, porzott is keményen, szemüveggel lehetett csak dolgozni, mégis sokszor csorogtak a könnyei a só és az izzadás okozta csípős hatásra. Telefonon beszélgettünk az akkori kihívásokról, a szobrász arcát nem láthattam, de el tudtam képzelni, hogy az emlékidézés és a jelenlegi csapás most is könnyet csalt a szemébe. Persze pillanatig se akarnék hatásvadász lenni, ráerősíteni ekképpen is a veszteségre, de egy ilyen műalkotás pusztulását nem lehet egyszerű megemészteni.

Vannak még művészeink, akik elégtétellel mondhatták, igazán maradandót alkottak úgy is, hogy ott hagyták tehetségük és elhivatottságuk kéznyomát a parajdi bányában. Aligha gondolhatták, hogy ezek a hatalmas sógalériákban nem lehetnek biztonságban. A ’90-es években többször jeleztük a sajtóban, hogy rendszeresíteni kívánt alkotótábori aktivitás nyomán a művészet a földfelszín alatt is mind kitartóbban keres magának témát. Több szobrász és festő, vizuális, kortárs művész érezte úgy, hogy az itteni, fizikailag is igencsak megterhelő munkával valami szokatlant, sajátost tudnak létrehozni. A bányalátogatók százai, ezrei pedig, akiket már a lentebbi kápolna kellőképpen elámított, kifele menet fentebb is megállhattak megcsodálni a kuriózumként is feltűnő, totem- vagy graffitiszerű, barlangrajznak is beillő reliefeket, faragott, kőbe vésett jeleket. Magam is őrzök olyan fotókat, amelyeken ezek közül néhányat sikerült megörökítenem, de akkor, amikor kamerám rögzítette azokat, nem sejtettem, hogy a szokásosnál nagyobb gonddal kellene figyelnem a felvételre, mert nem biztos, hogy legközelebb ismét ott lesznek előttem. Elmaradt a legközelebb, ma már azt mondhatjuk a parajdi tábortermésre, hogy kincs, ami nincs. De egypár, egykor ott dolgozott alkotó nevét megemlíthetem. A Botár Lászlóét például, aki a már korábban eltávozott Nagy Ödönnel együttműködve hagyott ott munkát. Léstyán Csaba, Ferenc S. Apor, Mircea Moldovan, Dobribán Emil is elmondhatja, hogy ilyen veszteség érte. Próbáltam más társaikra is rábukkanni a korszak médiájában, nem jártam sikerrel. Mi, újságírók nem fordítottunk erre kellő figyelmet. Kár. Marad a tanulság, amire Kányádi Sándor is figyelmeztetett a Nagy Imre-festmény hátára ajánlott, gyakran idézett Noé bárkája felé című versében: „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent (…) Semmi sem fölösleges.” Egy ilyen rögtönzött szoborsirató sem.