Színes üvegkincsek

Mártonfi István mesterfokon ismeri az üveggyártás minden csínját-bínját. A görgényüvegcsűri évfordulós ünnepen úgy mutatták be, mint az üveggyártás mentén kialakult település egyetlen leszármazottját, aki nagyszülei mesterségét folytatta tovább. Elmondása szerint a Görgény-völgyi falu központjában az 1800-as évek végén leégett üveghuta helyén gyermekkorában még találtak színes üvegdarabokat, kincseket, amelyeket csereberélni lehetett. Otthon is őriztek a kicsit sárgás színű poharakból, amelyek a hajdani üveghutában készültek. Nagyszülei az üveggyárban dolgoztak, nagyapjának testvérei hasonlóképpen.

 

Mártonfi István 1957-60 között a marosvásárhelyi mezőgazdasági szakiskola állattenyésztési, állat-egészségügyi szakán tanult, amely a hatvanas években román és magyar párhuzamos osztályaival, jól felszerelt laboratóriumaival, mintaértékű tangazdaságával színvonalas tanintézménynek számított. Első mesterségét egy évig gyakorolta, de amikor az Arany János utcai üveggyárban jól megtermett fiatal fiúkat kerestek, az üvegfúvó mesterség elsajátításának a lehetőségét felvillantva, azonnal jelentkezett.

– Volt-e szerepe ebben a családi hagyományoknak? – érdeklődtem egy hosszúra nyúlt beszélgetés során, amely az ősidőktől ismert anyag, az üveg előállításáról, a marosvásárhelyi üvegipar fejlődéséről és megszűnéséről szólt.

– Azonnal felébredt bennem a kíváncsiság, mivel nem jártam még üveggyárban, s az a vágy is, hogy miért ne folytathatnám az őseim mesterségét. Amikor az igazgató meglátta, hogy jó kötésű, erős fiatalember vagyok, úgy mutatott be a gyárban, mint aki olyan gömböket fog fújni, mint egy alma. Akkor még fogalmam sem volt, hogy mi fán terem a karácsonyfagömb, s miközben három műszakban a befőttesüvegeket hordtam ki a szalag végéről, megpróbáltam ellopni a mesterséget. Egy fiatalabb kolléga tanított meg arra, hogyan kell az olvadékot kimeríteni a kemencéből. Ez azt jelenti, hogy az üvegfúvó csőnek nevezett (1-1,5 méter hosszú és 9-30 mm átmérőjű) pipa végére föl kell venni a megdolgozandó masszát. Karácsonyfagömbnek csak egy cseresznyényi olvadékot kellett fölcsavarni és leszakítani, majd egy sima vastáblán egyformára hengeríteni, fölemelni, megfújni, leengedve, forgatva fújni, s készen is volt a gömb, amit meg kellett érinteni egy vassal, majd letenni az asztalra. A hosszú szára arra szolgált, hogy belemártsák az ezüstnitrátba, amit fölszívott, majd az a meleg vízben kicsapódott. 

Öt hónap után már szakmunkásnak előlépve 804 lej volt a keresetem (természetesen akkori pénzben). Egy ideig gömböket fújtam, majd a lengyel származású mester, Belza Adolf vett maga mellé, s önzetlenül megtanított, hogyan kell a díszhalat és a kosarat készíteni. „Nem jól csinálni, Pista”, mondta, ha tévedtem. Úgy emlékszem, hogy vándorló üvegfúvóként Törökországból került Moldvába, s onnan Vásárhelyre, ahol családot alapított. 

Időközben beiratkoztam az esti líceumba, s bár volt ajánlásom, hogy az első évet befejezhetem, be kellett vonulnom katonának. A káderesnő úgy biztatott, hogy szükség van rám a hadseregben, mivel a vállalatnál az volt az elképzelés, hogy az üvegesnek nem kell iskolát végeznie. Két év után szereltem le, s 1966-ban a kilencedik osztályt újra kellett kezdenem. A gyárban Rusznyák Jószef mellé osztottak be, így lehetővé vált, hogy délelőttönként és éjszaka dolgozzam, délután pedig iskolába jártam. Mivel folyamatos volt a termelés, négy-hat órát tartó váltásban szervezték meg a munkát. Ki is számítottam, hogy 1960-tól 1993-ig egy nyugat-európai munkásnál hét évvel és nyolc hónappal dolgoztam többet. 1969-ben érettségiztem a 4-es Számú Középiskolában, ahol Dombi Piroska volt az osztályfőnökünk. Nagyon szerettük, s szerda esténként osztályfőnöki óra helyett, aki akart, hangversenyre mehetett. 

– Hova tartozott akkoriban az üveg-, vagy ahogy Vásárhelyen emlegettük, az Arany János utcai tükörgyár?

– Kezdetben a városi helyipari vállalathoz (IOIL), később a Lázár Ödön Helyiipari Vállalathoz. 1971-ben építették fel az új gyárat a Prodcomplex udvarán, s attól kezdve odacsatoltak minket is. Már a régi gyárban elkezdtük a rubin piros üvegtárgyak, készletek, vázák gyártását, de az üveg még nem volt elég szép, a Prodcomplexnél viszont már változatosabbá, szebbé vált a termékskála.

– Mitől lett piros az üveg?

– Bár arannyal lehet a legszebb piros üveget festeni, mi réz-oxidot használtunk, ami olcsóbb volt. Az üvegolvadékhoz réz és ón keverékét adagoltuk, amivel redukáltuk a rezet, hogy kiadja magából a vörös színt.  

– Az üveg jó tulajdonsága, hogy bármit tölthetünk bele, nem lép reakcióba a benne tárolt folyadékkal. Miből, hogyan készül az üveg?

– Először is apró szemcsés (0,9 mm alatti) kvarchomok kell hozzá, amit Dorohoiból hoztak Vásárhelyre. Üvegcsűrön azért szűnt meg a gyártás, mert a kavarchomok egy idő után nagyon agyagossá vált, és sokba került a tisztára mosása. Az agyagtól kicsit zöldes színt kap az üveg, ezért világoskék üvegtárgyakat készítettek, amit a réz-szulfát bevitelével értek el. 

A másik alapanyagot, az őrölt mészkövet Vaslábról szállították, ez fizikai stabilitást ad az üvegnek. A porszódára azért van szükség, mert olvadáspontja 864 fok, míg a kvarchomoké 1710. A szóda csökkenti a bázisanyagok olvadáspontját, s lehetővé teszi, hogy gyorsan lehessen az olvadékot feldolgozni, ha egyből fújják ki. Régebben a szóda helyett hamuzsírt használtak, amit a lúg lepárlásával állítottak elő. 

A színes üveg gyártásához több adalék szükséges, az alapanyagok mellett olvadásgyorsító, derítőanyagok (salétromsó vagy kálisalétrom arzénnal keverve), amelyek ötmolekulás arzénvegyületet alkotnak, ami fizikai és vegyi úton teszi homogénebbé az üveget. 

– Arzén van az üvegben? Mindjárt ki is ábrándulok.

– Igen, de1400 fokon annyira beépül az üvegbe, hogy a folyamatot már nem lehet visszafordítani, az arzént nem lehet kinyerni. Jelenleg antimont használnak arzén helyett, ami költségesebb. Az alapanyagok bemérése után, az e célra készült kemencékben 1400 fokra kell hevíteni az összetevőket, amelyek olvadás és keverés során folyékony üveggé alakulnak. 

– Kezdő újságíróként az első írásaim egyike a Prodcomplexről szólt, ahol mély benyomást tett rám, ahogy az üvegfúvók a tüzes olvadékot himbálták a hosszú pipa végén. Tudom, hogy mára már sok műveletet gépesítettek, de az egyedi darabok, iparművészeti tárgyak készítésénél erre a munkára, ami az ókori Egyiptomig nyúlik vissza, szükség volt és szükség van ma is. Hogyan is fújják az üveget?

– Egy nagy váza például több ember munkájának az eredménye. Bár egy is el tudja készíteni, de a kemencét jobban ki lehet használni, ha többen, akár tízen is dolgoznak, ki-ki a maga munkafázisát végezve, amiben a legjobb. A szabad kézimunkához a fizikai erő mellett kézügyesség, térbeli meglátás és szépérzék szükséges.

– Kezdjük talán a kemencéknél, hiszen a különböző anyagokat átalakító folyamat, ami az üveg esetében megfordítható, hisz újra lehet olvasztani, a kemencékben kezdődik.

– Többféle van, folytonos és megszakított működésűek is. Az olvasztótér egy kádkemencében található, amelyet boltozatosra kell építeni. A kemencét fokozatosan kell 1400 fokra hevíteni, amit temperálásnak nevezünk. Vannak kritikus pontok, 210 foknál például két-három óráig meg kell állni, hogy a molekuláris víz kiváljon az anyagból, amit szétrepeszt, ha nem tartják be a hevítés előírásait. A másik kritikus pont 580 fok körül van, amikor az alfa molekulák gammává alakulnak. Ezen a fokon is meg kell állni, hogy a molekularobbanás lassan menjen végbe, másképpen a kemence kádkövei megrepednek. Az üvegszint tartása is fontos, ingadozása miatt úgynevezett huzal keletkezik. A kidolgozóba csak tiszta, hólyagmentes üveg kerülhet át. 

– Televízióban láttam a gépi palackkészítést, amit automata karok bámulatos gyorsasággal végeznek. Tudomásom szerint ezt a technológiát nem használták Marosvásárhelyen.

– A Prodcomplexben megépült a csomagolóanyag-gyártó részleg, amely a vásárhelyi konzervgyárat, a borszéki borvíztöltödét s a régeni sörgyárat kellett ellássa üvegpalackkal. A termelés egy félautomata és két automata géppel folyt. A gyorsabb munkát a körkörösen forgó gépen elhelyezett matricák segítették. Ezek a formák vasöntvényből készültek. A munkafolyamat során egy előformába tették az olvadékot, a gép vákuummal beszívta, s kialakult az üveg szája, majd beletették a nyitott, meleg fémformába, amelyet bezártak, s fentről fújva a gép belepréselte az üveget, ami felvette a forma alakját, amelyet kinyitottak, és a palackot kivették belőle. Mindez pillanatok alatt történt, egyik művelet követte a másikat, s nagyon pontosan, figyelmesen kellett dolgozni.  Egyik kemence például barna üvegre volt beállva.

– Gondolom, a sörösüvegek miatt. Miért teszik színes üvegbe a sört, jobban eláll?

– A fehér üvegben elromlik, a zöld és a barna szín megszűri a fényt. Mindkettőt egyszerű előállítani, a barna üveget grafittal, a zöld színt a mosatlan homok vas-oxid tartalma adja, amit a szükséges mennyiségű vas-oxiddal kiegészítenek, hogy a szín egységes legyen. A kék színt réz-oxiddal érik el.  

– Térjünk vissza az úgynevezett kézi gyártásra, számomra az tűnik a legnehezebbnek.

– A pipa végére kiveszünk egy kisebb mennyiségű üvegolvadékot, amelyből forgatás közben fújással egyenletes falú hólyagot kell kialakítani, arra megint veszünk üvegmasszát attól függően, hogy mekkora tárgyat akarunk készíteni. A meleg üveg alatti részt tovább lehet fújni, s a kivételt addig kell ismételni, amíg a megfelelő mennyiségű anyag kerül a pipa végére. Vázáknál, tálaknál ezt fújjuk bele a negatív formába, ügyelve arra, hogy a hólyag fala egyenletes maradjon.

– Kényes, folytonos odafigyelést igénylő munka, mennyi idő alatt lehet megtanulni? 

–Van, aki egész életében bankafúvó (így nevezik a pipa végén levő gömböt) marad, s a következő műveletek a csoport többi tagjára hárulnak. Pohár esetében a szárat, majd a talpat is külön személy illeszti a kehelyre. Ha megvan a tárgy, a megmunkálás alatt a külső felület lehűl, a belső meleg marad, ami feszültséget hoz létre, ezért a terméket feszültségmentesíteni kell. Erre a célra van egy kemence, amelyben az üvegtárgyakat felmelegítik, majd irányítottan, fokozatosan hűlnek le, s közben megszűnik a belső feszültség. Ezután következik a termék megmunkálása. Szúró lánggal felületi feszültséget hoznak létre, ott megkarcolják egy hegyes vágóval, és eltávolítják a fölösleges részt. 

Az évek során a kézimunkát szerettem a legjobban, nehezemre esett az irodában üldögélni. Kosarakat, vázákat, tálakat, állatfigurákat fújtam, voltak köztük idétlenek és szépek is. Ezeket kézzel és egy célszerszámmal modelláltuk. A hatos kategória megszerzése után mesterként a munkafolyamatot irányítottam. Önszorgalomból mindvégig sokat tanultam, s kezdtem belekóstolni a színolvasztásba is. 

1993-ban, 50 éves koromban nyugdíjaztak, de továbbra is a gyárban maradtam. 1996-ban egy belga vállalkozó kérte a segítségem, aki egy kicsi üveggyárat akart beindítani. Mivel beszéltem valamennyire franciául, magához hívott, de kiderült, hogy nincsen elég gázkvótája gyár létesítéséhez. A fiam ekkor már nagyon ügyesen gombfocizott…

– Tegyük hozzá, hogy 2004-ben világbajnok lett egyéniben...

– Néhány kellemetlen itthoni epizód után, mivel hívták, Magyarországra adtam középiskolába, ahol informatika szakot tanult. Amikor egy év múlva megláttam, hogy mennyire megnyúlt, azt mondtam a páromnak, hogy mellette van a helyünk. Három magyarországi gyárba írtam levelet arról, mit tudok. A Salgótarjáni Üveggyárból nagyon hamar válaszoltak, s felvettek mesternek a színolvasztáshoz. Hét évet és nyolc hónapot dolgoztam a gyárban.

– Üvegcsűrön elhangzott, hogy Afrikát is megjárta. 

– 1998-ban a főnököm megkérdezte, hogy lenne-e kedvem technológusnak kimenni egy algériai üveggyárba, érdeklődött, hogy ismerem-e a francia nyelvet. 

Igent mondtam, s miután Oranban munkába álltam, tíz nap elteltével az emberekkel való kommunikációban már nem volt szükségem a tolmácsra, akinek a segítségét csak a tárgyalások során vettem igénybe. Palack- és kéziüveg-gyár volt, bár az utóbbi részlegen az arab munkások nem szerettek dolgozni. Hamar megbarátkoztam velük, elvittek a dzsámiba is, s győzködtek, hogy térjek át a mohamedán vallásra. Fél év után lejárt a szerződés, s mivel nem akartam a munkahelyem elveszíteni, visszatértem Salgótarjánba. 

– Aki ennyire szereti a mesterségét, nyugdíjas korában sem tudja abbahagyni. Így van-e?

– Évek óta rendszeresen meghívnak a budapesti képzőművészeti középiskolába, hogy segítsek az üvegolvasztásban. Jól érzem köztük magam, s bárhol szívesen segítek – korábban megfordultam művésztelepeken is – , ahol szükség van a tanácsomra. 

– Mikor szűnt meg a Prodcomplexnél az üveggyártás?

– A rendszerváltást követően 1992-ben oltották ki a tüzet a csomagolóanyag-részleg kemencéiben. Fel kellett volna javítani őket, új gépeket vásárolni, de nem volt, aki támogassa a vállalatot. Jött egy svájci üzletember, aki meg akarta vásárolni a részleget, s meg is előlegezte, de a román állam csak a 49 százalékát akarta eladni. A vásár elmaradt, s még per is lett az ügyből. A vállalkozó végül is Magyarországon nyitott gyárat, amelyet most a lánya vezet. Itthon 1992. május 1-jén engedték ki az üveget a csomagolórészleg két nagy kemencéjéből. A kézi gyár még sokáig működött, majd eladták a marosvásárhelyi ASA Klub volt elnökének, de három évvel ezelőtt az is bezárt. Úgy hallottam, hogy tehetséges volt kollégám Marosbogáton nyitott egy kisüzemet. Örvendek, hogy az üveggyártás nem szűnt meg a megyében, s valahol mód nyílt a folytatásra.