Hétköznapi történet
S.I. hét évtized alatt egyszer sem engedte be otthonába az unalmat. Meg is látszik a takaros maroskeresztúri portán, hogy tenni szerető emberek lakják: a tiszta tekintetű, választékos beszédű asszony, akivel személyesen is megismerkedhettem, és férje, akivel 51 esztendeje tettek fogadalmat egymásnak az Úr színe előtt.
A házaspárt az idei aranylakodalmasokkal együtt köszöntötte a helyi önkormányzat, a múlt évben ugyanis a járványhelyzet miatt a fél évszázados házasok ünnepsége elmaradt. Ennek apropóján kértem meg I.-t, hogy látogatásom órájára szólítsa vissza az elszaladt időt.
– Ebben a faluban születtem, nagyon szép gyermekkorunk volt a bátyámmal – kezdte történetét vendéglátóm. – Tíz-tizenkét éves lehettem, amikor egyszer édesanyám megdorgált. Azt mondtam neki mérgemben: apukát úgyis jobban szeretem. Erre ő csak annyit válaszolt: nem baj, fiam, csak legyen, akit sokáig szeress. Édesapám 46 éves korában hagyta el a földi világot, azután minden nehezebb lett. Marosvásárhelyen, a Bolyai líceumban végeztem a középiskolát, a félárvaságból adódó anyagi helyzet miatt azonban továbbtanulásról szó sem lehetett. Nem sokkal az érettségi után, augusztus elsején tisztviselő lettem egy vállalat 600 lelket számláló részlegén. 23 éven át dolgoztam ott titkárnőként. A rendszerváltás hozta a változást.
– Milyen értelemben?
– A kilencvenes évek elején a hatszáz ember két táborra szakadt. Gyakran lehetett látni, ahogy tízesével csoportosulnak, és összedugott fejjel susmutyolnak. Egészen felfordult a világ. 1992-ben aztán elkezdődtek a leépítések, én két év múlva kerültem az elbocsátandók listájára. De nem estem kétségbe. Indítottam egy kicsi családi vállalkozást, ott húztam le nyolc évet az akkor már felnőtt lányommal. Aztán előzetes nyugdíjba mentem. A nálam négy évvel idősebb férjem is közben nyugállományba vonult. Úgy terveztük, hogy időmilliomosokként éljük majd az életünket, rengeteget pihenünk, kirándulunk, de egész másként alakult. Mindketten örökmozgók vagyunk, és azóta is egyfolytában találunk magunknak halasztást nem tűrő tennivalót. Kertészkedünk, nekem a virágaimmal töltött idő igazi egészségforrás, a férjem leginkább barkácsolni szeret. A sok testmozgásnak köszönhetően az ízületeink sem fájnak. Én úgy gondolom, hogy a megállás, a magunkba süppedés a legnagyobb betegség. Szeretném, hogy azt az időt, amit a Jóisten nekem kiszabott, hasznosan éljem le. Rendszeresen járok templomba, ebben a kis közösségben érzem a legjobban magam, amíg az igehirdetést hallgatom vagy a kórusban énekelek.
– Hogyan ismerkedtek meg a férjével?
– Van a faluban egy romos épület, valamikor az volt a kultúrotthon. Oda jártunk moziba, ünnepségek, bálok is bőven voltak. Egy ilyen decemberi táncos mulatságon találkoztam először a párommal, aki egyébként nyárádremetei születésű, a hatvanas évek elején költözött Keresztúrra a szüleivel. Felkért táncolni, hajnalban hazakísért. Március 8-án kaptam tőle az első ajándékot, egy könyvet. Akkoriban nem pörögtek olyan gyorsan az események, mint ma. Volt egy udvarlási idő, és a fiú nem állíthatott be bármikor a lányos házhoz. Meg voltak szabva a látogatás napjai, például kedd, csütörtök és vasárnap, ha máskor jött, nem néztek rá jó szemmel a szülők. A férjem négy évig udvarolt nekem, már kérdezgették is a faluban, hogy miért nem esküszünk meg. Azt mondtam erre magamban: hadd döntsem el én, mikor van itt ennek a lépésnek az ideje. 1970-ben fogadtunk egymásnak örök hűséget, 21 éves voltam, a férjem 26. Három év múlva megszületett a lányunk, rá négy évre a fiunk.
– Hogyan indult a házaséletük?
– Szeretetben, sok munkával. Ennek a háznak az első részét apósomék húzták fel, mi folytattuk az építkezést. A férjem műszaki munkakörben dolgozott, a bútoraink egy része az ő keze munkája. A feladatok mellett szórakozásból is jutott bőven, sokat jártunk a gyermekekkel a tengerpartra, a hegyekbe, egy másik kedvenc nyaralóhelyünk Margitta volt. Ezt a jó szokásunkat a későbbiekben is megőriztük, de akkor már az unokámat, a lányom fiát vittük magunkkal. 12 éves koráig mindig velünk jött, úszni is ott tanult meg. Az üdüléseinken sosem mentünk szállodába, inkább kibéreltünk egy kis faházat vagy sátoroztunk. Így teljesen szabadon, a magunk uraiként tölthettük azokat a heteket.
– Milyenek voltak a közös fél évszázad első karácsonyai?
– Akkoriban semmit nem lehetett könnyen beszerezni, ha például nem kaptam karácsonyfát, fenyőágakat szedegettem össze az ünnepi hangulathoz. Az ajándékvásárlás is külön kihívás volt. A hetvenes, nyolcvanas években mindent máshol lehetett megvásárolni, jött a hír, hol kapható narancs, cipő, játék, és mi a férjemmel azt sem tudtuk, merre fussunk hamarabb. Volt, hogy kiálltunk egy két és fél órás sort a Luxor Juniorban, és mire sorra kerültünk, már csak visszadobott, hibás ajándéknak valóból, kiesett kerekű kisautókból, letört karú játékbabákból választhattunk. Akkor a férjem azt mondta: tessék csak ideadni, majd én megjavítom. Úgy is tett, így mindig megvolt a gyermekeink öröme. Akkoriban mintha igazibbak lettek volna az ünnepek, nem volt ennyi külső fény, a lényeget elfedő csillogás.
– Most hogyan készülnek a szentestére?
– A nagytakarítást már két hete elvégeztem, hogy ebben az időszakban tudjak a lelkiekre összpontosítani, magamba szállni. A napokban régi vallásos könyvecskékben keresgéltem karácsonyi történeteket, hogy felolvashassam a szombati bibliaórán. Szentestén négyen üljük majd körbe az ünnepi asztalt, velünk lesz a fiam, akivel nagy boldogságomra egy házban lakunk, és a 23 éves unokám, aki Angliában él az édesanyjával, de három hónapra hazautazott, mert „mamavágya” volt. Január elején indul vissza, addig még átadom magam az örömnek, amit az ittléte jelent. A távolból is naponta fel szokott hívni, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Annyi lelki ajándékot senkitől nem kaptam, mint tőle.
Beszélgetésünk végén I. sajnálkozva je-gyezte meg, hogy ha nyáron jöttem volna, láthattam volna a virágait. Tavasztól ősz végéig tartó pompájukra már az ünnep utáni, szürkébb napokon készül, békés örömmel válogatja, rendszerezi órákon át a virágmagvakat. A boldogság kapcsán újra felidéződik vendéglátómban az aranylakodalmi együttlét is, és kér, hogy feltétlenül említsem meg, mennyire hálás érte Kovács Edit polgármester asszonynak, akire még kislányként is jól emlékszik, hiszen a lánya játszótársa volt.
