Szerencseszárny
2014-08-26 15:57:00
- Nagy Székely Ildikó
A szürke kalapos férfival kétféle városlakó találkozott rendszeresen: a főteret reggeli fényben megszálló galambok és a közeli lottóárus törzsvendégei.
A szürke kalapos férfival kétféle városlakó találkozott rendszeresen: a főteret reggeli fényben megszálló galambok és a közeli lottóárus törzsvendégei. Előbbiek minden bizonnyal az ujjai között morzsolt kiflibélről ismerték fel, mert amint előkerült a zakója zsebében rejtőző csemege, máris csapatostól landoltak a közelében. A parányi helyiséget megtöltő, szerencseváró sorstársak számára pedig derűs arca és nyugodt, udvarias mozdulatai voltak leginkább feltűnők. Meglepte őket, hogy sohasem panaszkodik, és mindig van egy-két kedves szava, vicces megjegyzése a jelenlevőkhöz, még akkor is, ha egyetlen száma sem jött ki a hatból. Tulajdonképpen soha senki nem látta nyerni, de ez mintha nem is igazán izgatta volna. Mintha nem is az anyagiak reményében ikszelte volna be éveken át a választott számokat.
– Mindig ugyanazokkal játszom – árulta el beszélgetésünk elején. – A gyerekeim és a feleségem születésének hónapjával és napjával. Ezek a szerencseszámaim.
– És sokszor hoztak már szerencsét?
– Igen, csak nem a lottóban – kacagta el magát. – Vagyis ne hazudjak. Pár évvel ezelőtt ötöt eltaláltam volna a hatból. Az hatalmas összeg lett volna. De a feleségem akkoriban törte el a lábát, reggeltől estig mellette kellett lennem. Akkor az egyszer elfelejtettem lottót venni. Haragudtam is egy kicsit magamra, amikor megláttam a nyerő számokat, de aztán azt mondtam, mindennek megvan az oka, ami a miénk, az úgyis félre van téve nekünk.
– Mióta játszik?
– Egy örökkévalóság óta – mosolyodott el újra. – Nem is az a kérdés, hogy mióta, hanem hogy mi okból. Tudja, miért? Én megmondom magának. Azért, hogy a kicsi lányom ne csak karácsonyra és húsvétra jöjjön haza Németországból. Ő is és a vejem is a vendéglátóiparban dolgozik odakint, pedig egyiküknek sem arra van képesítése. A lányom pszichológia szakon végezte az egyetemet, a férjének tanári diplomája van. Azt mondják, hiába próbálnak itthon a szakmájukban elhelyezkedni, nem tudnak annyi pénzt keresni, hogy lakást vehessenek. Be kellett látnom, hogy igazuk van. Az is érthető, hogy szűk lenne nekik a kétszobás tömbházlakásunk, pláne, ha majd jönnek a gyerekek. Már jó pár éve kint vannak, de még nem gyűlt össze a szükséges összeg az új otthonra. Abba szeretnék én besegíteni, hogy végre hazatérhessenek.
– Ha jól értettem, két gyereke van.
– Igen. A nagyobbik lányom is kint él, de ő nem csak átmenetileg. Egy magyarországi férfihoz ment férjhez, de problémás volt a kapcsolat, rövid időn belül elváltak. Ám a lányomnak akkorra már elég jó munkahelye került, az ottani baráti köre is kialakult, nem kívánkozott haza. Egy szép fiacskája született abból a házasságból, Bence. Már tízéves a gyerek, és nagyon okos. Sokszor beszélgetünk az interneten, még vicceket is írogatunk egymásnak. Úgy hív: „Marosi tata”.
– Gyakran látni önt a főtéri galambok között.
– Ott mindig megnyugszom, feltöltődöm. Világéletemben rajongtam a természetért, amíg kicsik voltak a lányaim, gyakran „megszöktünk” otthonról, és bejártunk erdőt-mezőt. A feleségem otthonülő fajta, ő nemigen tartott velünk. Sokat olvastam a növények, állatok életéről, és a gyerekeknek is mindent elmeséltem, amit tudtam. Amikor itthon vannak, sokszor emlegetik azokat a kirándulásokat. Egyébként én örökké csak tanítani szerettem volna, de sehogy sem tudtam megbirkózni a román nyelvvel, így nem voltam alkalmas erre a pályára. Végül modellasztalos lettem. Szerettem a munkámat, mindig szívesen jártam be a gyárba, egy időben egy barátommal kis műhelyt is béreltünk, ahol „maszek” munkákat végeztünk. De most már eljárt fölöttünk az idő. Megelégszünk azzal, ami van. Ami engem illet, a szerencse- és a galambvárással. Nevet is adtam a madaraimnak, és mindig beszélgetek velük. De ne kérdezze, hogy miről. Az titok – mondta, és ezúttal komoly volt a tekintete. Lassú léptekkel indult aztán a főtéri park felé, ahol már gyülekeztek a fogadására szárnyas barátai.
