Szerencsemanó kiszálláson
2025-03-11 16:00:00
- Nagy Székely Ildikó
Hétköznapi történet
Minden évszaknak megvannak a maga személyes történetei, az Evelin és Gyopár barátságáról szóló például jellegzetesen tavasz írta életmese, ezért is éreztem időszerűnek megosztani. Nincsenek benne világmegváltó fordulatok, drámai érzelmek – bár lehet, hogy ez elhamarkodott kijelentés, hiszen minden esemény súlya attól függ, kinek a vállára, ölébe helyezzük –, egyszerűen csak a létezés derűjéről szól, arról a pasztellszínű, beárnyékolhatatlan örömről, amit két középcsoportos óvodás nap mint nap a magáénak tudhat.
– Újak voltunk a csoportban tavaly márciusban, a többi gyerek és szülő már jól összeszokott – kezdte történetüket Magdi, Evelin édesanyja. – A válásom után visszaköltöztünk a lányommal a városba, a nővéremhez, aki egyedül él, és nagyon hívott, biztatott, hogy támaszkodjunk rá, mert az neki is jó. Azelőtt egy Vásárhelyhez közel eső faluban éltünk, Evelin ott is kezdte az óvodát. Ő sosem volt az a kimondottan barátkozó típus, a korábbi környezetében sem kötődött különösebben egyik pajtáshoz sem, így a váltás szemmel láthatóan nem jelentett neki túl nagy nehézséget. Én persze rettenetesen aggódtam a beilleszkedése miatt. Attól tartottam, hogy az új óvodában már ki vannak alakulva a barátságok, neki pedig nem lesz kivel játszani, beszélgetni. Ráadásul nem is tanév elején cseppentünk be az ismeretlen közösségbe, így a megszokott ovis életet megzavaró „tényezőnek”, amolyan betolakodónak is tekinthették volna a többiek a lányomat. Tudom, született pesszimista vagyok, de a mögöttem lévő 32 év – amire nem szeretnék most kitérni – megtanított arra, hogy jobb mindig a legsötétebb forgatókönyvre számítani.
– Végül is hogyan fogadták a gyerekek Evelint? – szóltam közbe.
– Nem volt gond, jól viszonyultak a lányomhoz, vagyis nem próbálták kiközösíteni. Igaz, barátkozni sem igen akartak vele, de elfogadták a jelenlétét, és bevették az irányított játékokba. Az óvónők legalábbis ezt mondták nekem, és Evelin sem panaszkodott a csoporttársaira – válaszolta Magdi elgondolkozva, aztán felragyogott a tekintete. – Két-három hét telt el ebben a nyugodt, már-már érzelemmentesnek nevezhető állapotban, amikor történt valami. Borúlátás ide vagy oda, titokban vágytam arra, hogy kerüljön a lányomnak egy igazi barátnő, akivel megtalálja a közös hangot, és végre egészen felszabadulhat. Aztán jött egy ovis kirándulás, amin csak a legkisebb gyerekek szülei vehettek részt, a buszban ugyanis nem fértek volna el többen. Nagyon izgultam, hogy minden gördülékenyen menjen, és az egész, tőlem távol töltött nap egy szép élmény maradjon Evelinnek. Ez volt az első alkalom, amikor több mint száz kilométerre volt tőlem, azt hiszem, érthető, hogy nagyon szorongtam. Már jó negyedórával a visszaérkezés ígért időpontja előtt ott szobroztam az óvoda kapujánál, és amikor az utca végén végre feltűnt a busz, úgy elhomályosodott a tekintetem, hogy alig láttam valamit a járműről leszökdöső csapatból. A lányom a szokottnál élénkebb, beszédesebb volt, egész úton hazafelé arról mesélt, hogy mi mindent csináltak, és mennyit kacagtak Gyopival az indulás pillanatától a visszatérésig. Azt is megjegyezte, hogy ők most már „örök barik”, és ezt az is jelzi, hogy a kabátjuk is egyforma. Boldogan hallgattam ezt az önfeledt „csivitelést”, és közben úgy éreztem, végre valami igazán jó is történik velünk. Csak akkor lepődtem meg, amikor a lányom esti fürdése alatt leellenőriztem a kabátzsebeit. Egy tenyérnyi piros süveges nemezelt manó akadt a kezembe, amit addig sosem láttam. Miután Evelin kijött a fürdőszobából, megkérdeztem tőle, hogy kitől van az apró jövevény. Amikor meglátta, mit szorongatok a kezemben, egészen kétségbeesett, és sírva kért, hogy azonnal hívjuk fel Gyopi anyukáját, mert ez a barátnője kabalája, és nélküle aludni sem tud. Akkor kezdett kitisztulni a fejemben a kép: a két újdonsült barátnő véletlenül összecserélte a kabátját, így került hozzánk a másik kislány kedvenc játéka és egyben álomőrzője. Fogalmam sem volt, hogyan tudnám megoldani a helyzetet, főleg mivel csak a két óvónő telefonszáma volt meg nekem. Kicsit restelltem este 8 óra után riadóztatni őket, de Evelin könyörgött, hogy segítsek, én pedig beadtam a derekam. Alig húsz perc múlva már taxiban ültünk, és robogtunk a város másik végén lakó kislány otthona felé. Gyopi édesanyja az első csengetésre ajtót nyitott, és amikor elmondtam neki, miért jöttünk, a feldúlt arca egyből kisimult. Bekiáltott a szobába a kislánya után, aki vörös szemmel jött elő. Nemsokára megtudtuk, hogy ők nem vették észre a kabátcserét, és meg voltak győződve arról, hogy a kirándulás fénypontját jelentő erdei túra alatt hullatta el a kislány féltett kincsét, amit az – akkor már felhők mögé költözött – nagymamájától kapott. Különös boldogságérzés járt át abban a pár percben, amilyent sem azelőtt, sem azután nem tapasztaltam. A lányok persze azóta is elválaszthatatlanok, hétvégén hol Gyopi alszik nálunk, hol Evelin Gyopiéknál, és tavaly nyáron egy hegyvidéki kirándulásra is elhívott minket ez a kedves család. Ősszel Evelin is, Gyopár is elkezdi az iskolát, és én nagyon bízom benne, hogy sikerül egy osztályba íratni őket. Ennek az új életszakasznak a kezdetén számukra ez lenne a tökéletes biztonság – emelte rám tavaszfelhős tekintetét a lányáért talán még hegyek elmozdítására is képes édesanya.
